Fotó: Paulo Maria / DPPI
Honlapunk téli sorozatának főszereplői közül elsőként Eric Néve, a DG Sport Competition csapatmenedzsere küldött vissza anyagot. Az első körben mindenkit arra kértünk, hogy beszéljen a 2018-as idényről, és annak is leginkább az ázsiai szakaszáról, illetve a téli terveiről.
(Az angol nyelv szépségeiből kifolyólag mi sosem egyeztünk meg abban Erickel, hogy tegeződünk vagy magázódunk-e, de nagyon régi ismeretségünk és baráti viszonyunk miatt remélem, elnézi nekem a kedves olvasó, hogy magyarul végig tegeződni fogunk az interjúsorozatban.)
A DG Sportnak igen hullámzó volt a teljesítménye egész szezonban. Bár két kiváló versenyzővel vágtak neki az évnek, az új fejlesztésű Peugeot 308 TCR még meglehetősen kiforratlan volt. Később ugyan Mato Homola is begyűjtött egy győzelmet Vila Realban, de látható volt, hogy az autóval – ha egyáltalán lehetett valamilyen összhangot találni – annak fejlesztő-versenyzője, Aurélien Comte találta meg azt. A Zandvoortban begyűjtött második hely és győzelem, Homola vila reali győzelme és a Slovakia ringi második hely együttesen olyan mértékű success ballast-ot és BoP változást eredményezett a Peugeot-k esetében, hogy Ningbóban, az első kínai hétvégén, látványos szenvedésnek lehettünk szemtanúi az oroszlános autók részéről. Persze, egy jó csapatmenedzser nem arról ismerszik meg, hogy hagyja elkenődni a csapatot.
– Mennyire tartozott a feladataid közé az idény során, hogy motiváld a csapatot, és hogyan boldogultál ezzel a ningbói versenyhétvége után?
„Először is, csapatmenedzserként azzal kellett foglalkoznom az idény során, hogy a csapat tudja, tisztelje és betartsa a szabályokat és a szervezettség is megfelelő szintű legyen. A WTCR egy FIA szervezettségű, globális sorozat, és elég sok dologra kell odafigyelni, hogy az esélyeinket a sikerre a maximumra tudjuk emelni.
Valóban, a másik feladatom az volt, hogy ki tudjam hozni a legtöbbet a csapattagokból, hogy tényleg csapatként tudjanak együtt dolgozni. Ningbóban a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy a szombati teljes eredménytelenséget egy elfogadható vasárnappá alakítsuk át, és ez nagyjából sikerült is. Meg kellett győződnöm róla, hogy a versenyzőknek és mérnökeiknek maradt elég önbizalmuk ahhoz, hogy megfordítsák a szerencsénket.
Nem emlékszem kifejezetten mélypontra a vasárnapi versenyek után. A körülményekhez képest mindenki elégedett volt azzal a fejlődéssel, amit az éjszaka elértünk az autók teljesítményében. A hétfőt és a keddet turistáskodással töltöttük, ami mindig nagyon hasznos ahhoz, hogy egy csapat újra feltöltődjön.”
Bár a csapat Wuhan utcáin eleinte örülhetett Comte brilliáns rajtjának és második helyének, az utolsó futamot a kis francia, nagy segítséggel rondán a falban, szlovák csapattársa pedig az ebből kialakult “kicsi a rakás”-ban fejezte be, mindkét versenyautójukat leírva. A világ végén voltak, szerelőműhely nélkül, egy konténerrel, meg egy futammal 3 hét múlva, Suzukában…
– Mennyi extra munkát jelentett neked a wuhani roncsderbi?
„A Wuhan és Suzuka közötti időszak meglehetősen sűrű volt. Hármunk repülőjegyét újra kellett foglalnunk: az enyémet és két szerelőét. Tetejében szükségünk volt egy karosszéria lakatosra is, aki a speciális szerszámaival együtt repült velünk, hogy el tudja végezni az autó sérült elemeinek a javítását. Szükségünk volt a Japán kapcsolati hálónkra, hogy bejuthassunk egy garázsba, ahol megfelelően tudunk javításokat végezni.
A helyszínen segítettem a srácoknak hegesztő gázt szerezni, karosszéria-festőt találni, aki tud későig és hosszan dolgozni, elmentem vásárolni, hogy találhassak megfelelő autó alkatrészeket és szerszámokat, amikre még szükség volt a munkához.
Azon is dolgoztam, hogy ébren tartsam a csapat küzdőszellemét a jetlag, a hosszú munkanapok és a fáradtság ellenére is. Ezt leginkább azáltal értem el, hogy megpróbáltam a kényelmükről gondoskodni (legfőképpen enni- és innivaló terén).”
Mato Homola suzukai vlogjában látható egy time lapse azt autók újjáépítésének egy részéről.
S hogy megérte-e mindez? Egy kis termetű francia, a számára meglehetősen nagy méretű, sárga sapka alatt lekonyuló fülei között húzódó, ragyogó mosolyáért már mindenképpen. De azért az sem volt rossz, hogy a csapat hivatalosan jegyezte az első pole-ját, a második időmérő edzésen pedig a Q3-ba kerültek. Ebből végül két második hely született a hétvégén, és néhány további pont.
Fotó: Clement Marin / DPPI
– Ami az ázsiai fordulót illeti, azt hiszem, mentálisan Ningbo, technikai értelemben Wuhan után volt a legnehezebb nektek. Van két, személyiségében meglehetősen különböző versenyzőtök. Hogyan boldogultál velük? Melyikükkel volt könnyebb illetve nehezebb adott pillanatokban?
„Ebben nem volt nagy különbség Európához képest. Aurélien versenyzőként igazán gyors, emberként pedig könnyű személyisége van. Matónak már sokkal inkább van egyfajta „intellektuális megközelítése” a versenyhétvégékhez, ami meg tudja bonyolítani a helyzetet, ha a dolgok nem úgy mennek, ahogy ő azt elképzelte.”
Én még emlékszem (hiszen nem volt olyan régen!), hogy Comte mekkora izgatottsággal várta a makaói hétvégét, Homola pedig valósággal győzelmet szeretett volna, Vila Real mintájára. Ehhez képest a csapat egyetlen pontot szerzett egész hétvégén, azt is Homola jegyezte, Comte pedig a térdére támaszkodva vizsgálgatta meglehetősen gyűrött külsejű autóját, a piros zászlós periódus alatt.
Fotó: Fabien Renault, DG Sport Competition
– Makaóban a teljesítményetek megint lejjebb zuhant. Mi történt?
„A szabadedzésekre úgy döntöttünk, hogy elég “kényelmes” autót adunk a srácoknak, szóval meg tudják tanulni a pályát, körről körre. Ráadásul kint hagytuk őket egész idő alatt. Amikor új gumikat teszel fel, általában egy kör után elhalványul a teljesítményük, de ők még négy kör után is futottak zöld szektorokat, nyilvánvalóan megmutatva, hogy az idők az ő kezükben vannak, sokkal inkább, mint az autókban.
Az elég ismert dolog, hogy a kényelmes autó nem gyors, és a kvalifikációkra adtunk nekik egy erősebb csomagot, remélve, hogy jobb eredményeket érhetnek el. Sajnos, a gyors körükön mindkettejüket komolyan blokkolták, ráadásul – eléggé ironikus módon – ugyanaz a helyi versenyző, ami megpecsételte az időmérőjüket. Nem hiszem, hogy tovább tudtunk volna menni a Q2-be, de nyilvánvalóan sokkal közelebb végezhettünk volna hozzájuk.”
Christian Jupsin, csapattulajdonos és Eric Néve Makaóban. Fotó: DG Sport Competition
Történt, ami történt, a csapat összepakolt szépen, s ki előbb, ki később, de mindenki hazaért néhány napon belül. A versenyidény végével pedig elkezdődik valami, ami legalább annyira fontos, mint a versenyidény volt: a “találd meg a helyed” játék. Nem csak arról van szó, hogy “elütjük” valamivel a telet, megtalálva a helyünket, hogy ne legyünk láb alatt a konyhában, hanem arról is, hogy állást szerezzünk magunknak a jövő évi rajtrácson, ami még jóformán üres…
– Tudom, hogy sokféle hobbid van és sok mindenfélét dolgozol. Milyen terveid vannak a télre?
[mosolyog] „Egy oldtimeren dolgozom. Az indítómotort és a kipufogót megjavították, ezeket vissza kell építenem az autóba. Aztán van egy megjavított antik óra is, ami szintén bele való, azt is be kell építeni. OK, a legfontosabb tervem az, hogy kitaláljak valamit, hogy ott lehessek 2019-ben is a WTCR rajtrácsán!”
Eric nem szól többet, mert már elmondta, és én sem szólhatok többet, mert én meg még nem mondhatom el. De egy dolog azért bizonyos: mindannyiunknak hiányozna, ha nélküle rajtolna el a 2019-es szezon.
Szép telet, Eric!
Magyar Szilvia
Social Profiles