A megafon már nem kell, összeálltak a fiúk 🙂
Fotó: Magyar Szilvia
Ahogy közeledik a nyári napforduló, úgy nő a hőség a pályák környékén is. Így aztán előfordul, hogy néha szándékosan, néha a fáradtságtól, de mondunk olyan dolgokat, amik utólag kissé (vagy nagyon) viccesnek hatnak. Emlékszem, még a Covid előtt Yvan Muller volt az ügyeletes a jónép röhögtetésében a nyári napforduló környékén. Manapság Yvan már nem tart velünk, de a TCR World Tour valenciai fordulója alatt is hangzott el néhány „beszólás” sajtóközponton, pályán kívül és belül egyaránt.
Sajtóközpont, 2 kollégával. Kolléga 1 hozott egy 10 év WTCC című könyvet kolléga 2-nek, aki megkért, hogy írjam neki azt alá. Én megkérdeztem, hogy írjak-e bele szép dolgokat, majd imitáltam, hogy beleírom: „beautiful things”.
Kolléga 1: Ez olyan Tom coroneles volt.
Én: Hát Tom Coroneltől sokkal több is kitelt annak idején.
Általános röhögés rázta meg a csoportunkat.
Péntek esti csoportkép-készítés (vagy próbálkozás) a célegyenesben. Nehezen áll össze a formáció, közben Michelisz Norbit találom elő:
Norbi: Szia Szilvi! De jó, hogy látlak! (Norbi 20 éve nem örült ennyire nekem…) Már a boxból kiszúrtam, hogy a boxfalon fényképezel!
Én: Jó tudni, hogy a versenyzők azt nézegetik a boxból, hogy ki fényképez a boxutca falán… 🙂 (kósza gondolat közben, némileg viccből: „Borzasztó, hogy már sehol sem lehet biztonságban az ember.” :))
Norbi: Már jó régen voltál utoljára versenyen.
Én: 2023-ban, a Hungaroringen biztosan csináltam rólad képet, lehet, hogy akkor nem láttál. (Utána gondolkoztam azon, hogy valóban: elég nehéz lett volna tavaly az egyetlen európai versenyre elmenni, mivel a sorozat kívül helyezkedett a kontinensen, amit nem hagyok el… 🙂 )
Egyébként az összes magyar szurkolóját üdvözli (általam is) és köszöni a támogatást!
Előtalálom még Thed Björköt is.
Egyszerre: Legalább 2000 éve nem láttalak! (ölelés, beszélgetés)
Thed: … Tudod, még mindig élvezem, én boldog vagyok, hogy versenyezhetek.
Én: Ez szuper! Ez engem is boldoggá tesz, mert „az a fajta hülye vagyok”, aki boldog attól, ha más embereket boldognak lát.
Thed: Szerintem ez nagyon jó dolog.
Részemről kósza gondolat: „Bár más autóversenyzők is felfogták volna ezt agyilag…” 🙁
Nehezen áll össze a formáció, Fabio Ravaioli, az egyik szervező bosszankodik kicsit:
Fabio: Olyanok, mint a kisiskolások. Legközelebb hozok egy megafont!
Én: Gondolod, hogy az használna? 🙂
Azt tudni kell, hogy aki bűncselekményeket követ el ellenem, azt feljelentem. Nem a versenyző volt, hanem rokona / ismerőse. Többszöri kérésre sem szüntette be a jogsértő cselekményeket, abszolút nem hagyott más választást az illető. A versenyző (gondolom) WC-n volt a sajtóközpont felé vezető lépcső alatt, ezért fordult elő, hogy szembe mentünk egymással a paddockban. Ő még hisz a láthatatlanná tevő baseball sapkában, mert amikor észrevett, megpróbált a silt mögé rejtőzni. Bármilyen kis ember is, ez nem sikerült neki. Viszont legalább rendkívül hülyén néztünk ki mindazok szemében, akik látták a jelenetet… És ha nem fájna ennyire (szerintem mindkettőnknek!), akkor röhögnék rajta, de így nem tudok… De ha már a mesebeli dolgokban hiszünk, el kell mondanom, hogy én sem vagyok különb: Még mindig hiszek a kedvesség és az igazság erejében. Valószínűleg egyformák vagyunk – sem a láthatatlanná tévő baseball sapka, sem a kedvesség és igazság ereje nem fog működni – vagy legalábbis nem fogja megoldani a fennálló helyzetet.
Teddy Clairet a TCR Spain sorozatban menedzselt csapatot bátyjával, Jimmyvel. Csak egy éve próbálok vele beszélni, de sajnos 2 üzenetnél sosem jutottunk tovább. Most is úszott a munkában, szóval kérte, hogy menjek vele, amíg elviszi a gumikat a gumishoz.
Én: Megsétáltatod őket? Mintha a kutya lenne?
Teddy: Na, hát akkor jó sok kisállatom van, mert az összes gumival nekem kell törődnöm! 🙂
Volt nálam valami, amit nagyon régen vettem nekik, de sosem tudtam odaadni. Az egész elfért egy pici borítékban. Odaadtam neki azzal, hogy csak egy volt, szóval ossza meg a bátyjával (akivel egyébként mindig mindent megosztottak). Megnézte mi az, majd így szólt:
Teddy: Rendben, talán megosztom vele (a garázs felé sandít, majd visszacsomagolja az ajándékot a borítékba, és úgy tesz, mintha a zsebébe rejtené, hogy senki ne lássa). – Talán. Ha Jimmy jó lesz hozzám! 🙂
Kicsit később rákérdez: És Auréliennel (Comte) beszéltek még?
Gyanús nekem a kérdés, ezért visszakérdezek: Te mit tudsz az esetről?
Teddy: A világon semmit csak, kérdeztem, mi a helyzet.
Én: Nem. Nem mondta mi baja van velem, elfordítja a fejét, amikor meglát.
Teddy: Hát miért nem kérdezed meg tőle?
Én: Nem tudok olyan valakivel beszélgetni arról, hogy miért nem beszél velem, aki nem beszél velem. Logikusan pontosan azért, mert nem beszél velem az illető.
Teddy: Én azért megkérdezném.
Kósza gondolat: Sok szerencsét olyan emberrel megbeszélni a fennálló problémát, aki nem beszél veled.
Én: Nézd, Teddy, lehet, hogy neki gyerekkorában azt tanították, hogy a problémák eltűnnek, vagy maguktól megoldódnak, ha nem beszélünk róluk. Nekem nem ezt tanították, ha bajom van valakivel odamegyek hozzá és megbeszélem vele. Én egyenes és nyitott ember vagyok, bárkivel hajlandó vagyok megbeszélni normális emberi hangnemben bármit. De, aki nem szól hozzám, azzal nem tudok mihez kezdeni.
Úton hazafelé (vasárnap esti géppel):
Másodtiszt leszállás előtt: Hölgyeim és uraim! Leszálláskor a kabin világítása csökkeni fog, mely teljesen megszokott dolog a sötétségnek ezen óráiban. Amennyiben folytatni szeretnék az olvasást, vagy rettegnek az önök mellett ülő másik utasól, úgy nyugodtan használják a fejük felett lévő olvasólámpát.
A repülőn kitört az általános röhögés. 🙂 🙂 🙂
Hazaértünk tehát, hol vicces, hol kevésbé vicces történetek közepette Valenciából. A versenyekről leírást nem szeretnék közzétenni, de elkezdtünk egy interjút Michelisz Norbival, amit Monza után be is fogunk fejezni (mert akkor már jobban fogja látni, hogy merre haladnak az autóval). Addig még ígérek két képgalériát Valenciából, pusztán idő kérdése, mikor végzek a képek válogatásával.
Magyar Szilvia
Social Profiles