2015, június, Paul Ricard versenypálya. Azt a pillantást soha nem felejtem el! Tom Chilton az ötödik lett az időmérő edzésen, a legjobb privát és a legjobb nem Citroën versenyző. A sajtótájékoztató végén a sajtóközpont egy emberként rontott rá a citroënes fiúkra, akik mozdulni sem tudtak az érdeklődéstől, mialatt Chilton észrevétlenül sétált a kijárat felé. Az ajtóból visszanézett a tömegre és én éppen elkaptam a pillantását… Egy büszke és boldog ember pillantását, akinek egyetlen másodpercre végtelen csalódottság suhant át az arcán: a kutyát sem érdekli, hogy kis híján elkapta a Citroëneket otthon!
Egyetlen másodperc a 100 versenyből, amit Tom, mindenki Chilije itt töltött, a WTCC-ben. Ő a 18. versenyző a százasok klubjában, ahová a Hungaroringen lépett be. E jeles alkalomból beszélgettünk egy nagy, képes poszter fölött pályafutása elképesztő, szép, nehéz, vicces, emlékezetes pillanatairól, családról, munkáról, Tom Coronelről és sok minden másról.
Az első egy négy éves kép. Tom első versenye a Hungaroringen, egy elég gyatra Forddal. Nem szerették túlzottan, nem volt könnyű dolga az előítéletek miatt: Azt mondogatták, csak azért van itt, mert az apjának van pénze…
„Ezeket a kommenteket abszolút nem tartom fairnek! Most is megnézheted az autót, a legnagyobb brit cégek közül háromnak a matricáit látod rajta. Privát bajnokként hagytam el a BTCC-t, hogy a WTCC-ben igazoljak. Igazán mindent megtettünk a Forddal, nagyon keményen próbálkoztunk, de olyan négy és fél másodperccel voltunk lemaradva. A következő évben felkérést kaptam az RML-től, hogy csatlakozzak hozzájuk, de azt mondták, szponzorációra lesz szükségem. Mondtam, hogy ismerek egy brit céget, aki beszállna. Nagyon boldog voltam, hogy Yvannal együtt RML versenyző lehetek, mert Yvan valaki volt nekik. Sokat segített a további WTCC karrieremben, mert rengeteget tanultam tőle. Később benne voltam az új TC1-es Chevrolet fejlesztésében. (A ROAL-nál – a szerk.) Igazából az volt az első autóm, ami futamgyőzelmet és aztán pole-t ért el. A költségvetésem tizede vagy tizenötöde volt bárki másénak, szóval nagyon jól csináltuk nagyon kevés pénzből.”
A családját ritkán látjuk, legfeljebb a Twitterről értesülünk róla, hogy éppen hányadik pozitív terhességi teszt tünteti el a versenyautókat Tom életéből. Végtelenül szerető és odaadó apa, időnként a terhes nők és ifjú anyák kialvatlanságával és feledékenységével.
„Freddy éppen három nappal a portugál verseny előtt született (2013). Kicsit fáradt is voltam a hosszú éjszakák miatt. Mindenki azt mondja, ha gyerekeid vannak lelassulsz, de ez nem igaz! Életem legjobbját futottam akkor Portóban! Rettentő veszélyes pályán, 26 vak kanyar között, második lettem az időmérőn és az egyik versenyen is. Óvatosan vezettem, mert volt egy gyerekem, de még keményebben, mint korábban valaha, mert már a jövőmért versenyeztem!”
“A második fiam, Rupert a tavalyi Argentin verseny előtt született. Szóval, ha lehet a jetlag még erősebb volt… Igazság szerint akkor alszok, amikor nem vagyok otthon, hanem eljöttem dolgozni, mert feleségem és gyerekeim vannak. Szóval kiegyensúlyozottabb vagyok, ha nem vagyok otthon, mert többet alszok. Nagyon szeretem a feleségemet és a gyerekeimet, de nem tudnak velem jönni sok versenyre. Az két gyerekkel elég nehéz.”
A következő kép igazából a 10 years of WTCC c. könyv egy lapja volt. Tom második győzelmével, és a ténnyel, hogy már az időmérő edzésen felmutatott saját teljesítményétől is sokkot kapott… hol volt még a győzelem!?
„Nem tudtam elhinni! Nem is számítottam rá! Előbb elcsíptem a pole-t, és utána a versenyen 2-3 tizeddel nyúltam el Yvantól körönként, ahogy a győzelemért hajtottam! Gyors voltam. Igazán gyors és erős! És fogalmam sincs hogyan csináltuk!” (nevet)
A ROAL Motorsport Tom + Tom párosa talán az egész univerzum legjobb csapata volt. (Erről talán csak néhány zárkózottabb, de felettébb kedves versenymérnöknek van némileg különböző véleménye, akiket lehet, hogy kicsit kiborított időnként ennyi extrovertált jókedv… Tomból néha egy is sok!)
„Tom Coronel egy nagyszerű srác. Régóta versenyez és el is mondja mindenkinek, hogy milyen régóta versenyez, ezért aztán klassz érzés volt gyorsabbnak lenni valakinél, aki 25 éve van a pályán! Csapattársként a legjobbat – vagy a legrosszabbat! (nevet) – hoztuk ki egymásból. Nagyon jól szórakoztunk! Mert igaz, hogy ez a munkánk, de nem csak azért csináljuk, hanem hogy jól is érezzük magunkat! Ne élj együtt olyanokkal, akiket nem szeretsz és ne végezz olyan munkát, amit nem örömmel teszel, mert ez csak megnehezíti az életedet és padlóra küld.”
Volt egy klassz képgyűjtemény a tablón. 2015-ből a Paul Ricardról. Falmászó emberek, pole és dobogó, meg egy másodpercnyi keserűség az örök mosoly mögött…
„Úgy gondoltam, hogy nagyon bátor vagyok azzal, hogy fel mertem mászni és leugrani az első szintről. Nagyon büszke voltam magamra. Erre jött Sébastien Loeb, fölmászott a legfelső szintre, körülnézett és dobott egy tripla hátraszaltót. Én meg erre azt mondtam, hogy a fenébe is!”
Ami pedig az időmérős eredményt illeti:
– Hogy úgy éreztem talán, hogy senkit nem érdeklek? Igen, ezt Tom Coronel is mondta többször is, hogy ilyen érzés, ha az ember “csak” best of the rest.
– De én aztán lementem hozzád a paddockba, hogy beszéljünk az eredményedről. Tudod mit válaszoltál? – kérdezem.
– Nem emlékszem! – mondja.
– Pontosan ezt: „Baromi boldog vagyok! Most elmegyek haza!”
(nevet)
Sébastian Loebbel megváltozott a kapcsolata az évek során.
„Első évében Sébastien eléggé nyers volt velem (akkor még mint versenyzőtársával), de azt hiszem ez talán azért volt, mert nagy volt rajta a nyomás. De amúgy egy nagyon kedves fickó, és az egyik hősöm. Egy élő legenda, és nagy kár, hogy nem maradt a WTCC-ben. Ez egy világbajnokság, itt lenne a helye! Most jó a viszonyunk, ott volt a Paul Ricardon, ahol sajnos ismeretlen volt még az autó és nem tudtam jól menni, de odajött és elmagyarázta hogyan kell vezetni. Utána sokkal könnyebb volt. De még mindig ez a legkeményebb túraautó, amit valaha is vezettem, éppen ezért ideges is vagyok a quali és a verseny miatt.”
Aztán a kvalifikáción hat ezreddel maradt el Bennani mögött, és csúszott le a fordított pole-ról, de a versenyeken szerzett egy összetett második helyet és egy privát győzelmet, mindkettőt a 10. helyről. A sajtótájékoztatón Yvan Muller arról panaszkodott, hogy ha az ember a 10. helyről rajtol nem várhat dobogót, szóval nehéz volt oda behoznia az autót. Tom úgy vágta le a magas labdát, mintha világ életében teniszező lett volna: „Yvan, megtanítsalak hogyan kell bejönni másodiknak a 10. helyről?”
A sajtóközpont röhögésben tört ki, Muller pedig előbb szeretett volna felszívódni, de aztán ő is nevetett. Chili közelebb hajolt hozzá, s halkan azt mondta: „Bocs, Yvan, de ezt muszáj volt!”
Thomas James Chilton, mi nagyon szeretünk téged, mindazért, amit itt elmondtál, és még sok másért! De elsősorban azért a humorért és a nevetésért, amit felhozol egy-egy sajtótájékoztatóra! Ezért kívánunk még neked legalább további 100 versenyt, ha nem 200-at, sok-sok dobogót, egy kicsivel több alvást és egészséges családot!
Mert aki 100 versenyen túl van már, az megmutatta: jóval több van a zsebében (és a jobb lábában), mint némi pénz a családi kasszából!
Az interjúban beszéltünk még sok más dologról: a Brands Hatch-i Hot Laps szolgáltatásról, az új autóval való összeszokás nehézségeiről, az utcai pályákról, Huffyról és a gólról, és arról, hogy miért érzi magát Tom formula-1-es versenyzőnek a Hungaroringen. A teljes változat a Closed Wheel Racing magazin májusi számában lesz olvasható.
Szöveg és a leírásban külön nem jelölt képek: Magyar Szilvia
Social Profiles