Ez az első és utolsó, egyetlen cikk, ami Jules Bianchi balesetével kapcsolatban az én számítógépemben születik. S nem azért születik, hogy megragadja a figyelmet vagy a kattintásokat, s nem is azért az egyetlen, mert honlapunk témájából (ami elvileg a túraautózás) kifolyólag kissé off topic-nak tűnik. Mivel az egyetlen, lehet, hogy kissé hosszú lesz, de megpróbálom belesűríteni mindazt, ami az elmúlt héten napvilágot látott: tények, érzések, reakciók, támogatás…
Tények: Jules Bianchi, aki épp csak 25 éves, egy hete súlyos balesetet szenvedett, mialatt Marussia versenyautójával a Japán Nagydíj alatt nekicsapódott egy darunak, ami Adrian Sutil versenygépét igyekezett eltávolítani a pálya egyik bukóteréből. A versenyző azóta kómában van. Fontos tudni: az orvosok diffúz axonális agysérülést állapítottak meg. Ezt a sérülést nem az okozta, hogy Bianchi bukósisakja találkozott a munkagép alvázával (ilyen nem történt), hanem az, hogy az autója nagyon hirtelen, nagyon magas sebességről lassult nullára. Abban az esetben is előfordulhatott volna, ha simán a gumifalba csapódik be.
A diffúz axonális sérülés egy nem lokalizálható, nagy kiterjedésű agysérülés, mely az agysejtek hosszú, ingerület felvevő nyúlványaira, az úgynevezett axonokra terjed ki. A nagy erőhatás következtében az agyban mikrovérzések keletkeznek, melyek az axonok szakadását, vagy burkolatuk sérülését okozzák, minek következtében az axon később elhalhat. 2007-es magyarországi adatok szerint az ilyen betegek 35%-a nem éli túl az akut ellátást, így felépülésre soha nem kerülhet sor. Az akut ellátást túlélő sérültek 45%-a gyógyul maradványtünetek nélkül, vagy minimális maradványtünetekkel, ugyanakkor további 40%-uk tartós vegetatív állapotban marad. A tanulmány írója hozzáteszi, hogy fejlettebb ellátás esetén az arányok javulhatnak. Aki további információkra kíváncsi, ebből a doktori disszertációból mindent megtudhat. Aki csak egyszerű magyarázatra vágyik arról, hogy felépülés esetén mik is lehetnek a maradványtünetek, és még esetleg nem olvasta, a F1 volt főorvosa ezen cikkben szolgál magyarázattal.
Jelenleg Jules Bianchi az életéért küzd az intenzív osztályon, szülei és barátai mellette vannak. A család megköszönte azt a támogatást, melyet a rajongók és a versenyzőtársak mutatnak irányukban ezekben a nehéz időkben.
Média, reakciók: Hogyan reagált minderre a magyar és nemzetközi média? 90%-ban (tisztelet a kivételnek!) ocsmány, szenzációhajhász, kattintásvadász módon: “Mi kitesszük a képeket és a videót!” / “Mi ezért és ezért NEM tesszük i a képeket és a videót!” aztán ez a két fél helyenként még egymásnak is esett a közösségi médiában. Az egyik azt mondta, hogy a másik szenzációhajhász és megsérti a személyiségi jogokat, a másik azzal jött, hogy az előbbi álszent és demagóg hozzáállású. Aztán beálltak a sorba azok a cikkek, melyekben kifejtik, hogy ki és miért adja vagy nem adja el a balesetről készül képeket.
Mellesleg meg kell jegyezni: a tájékoztatáshoz és a tájékozódáshoz mindenkinek joga van, a sajtószabadság pedig él. Nem az a probléma, ha valaki kirakja a képeket (melyeken egyébként semmi más nem látszik, mint egy ájult versenyző) vagy a videót (sok, rondább videó is készült már, de szerencsére kevésbé volt súlyos a sérülés), vagy ha valaki úgy dönt, hogy nem teszi meg ezt. A gond ott kezdődik, amikor valaki hasznot akar húzni abból, hogy egy 25 éves gyerek élet-halál közt lebeg. Ha valaki dokumentálja a dolgokat, az nem gond. Ha valaki erről hatásvadász címekkel kitesz napi 40 semmitmondó “hírt”, AZ gond!
Ha van hivatalos és érdemi információd, AZT és csakis azt írd meg és oszd meg, mert a média feladata elvileg a tájékoztatás. Ha nincs? Foglalkozz azzal, ami még történt az autósportban azon a vasárnapon, és hagyd békében küzdeni az életéért azt a 25 éves gyereket, aki előtt még itt lenne a teljes élet!
Hol volt egy épkézláb nekrológ szegény Andrea de Cesarisról, aki ugyanezen a napon motorbalesetben hunyt el? Hol volt egy örömteli cikk arról, hogy Rob Huff leszállította a Lada legelső WTCC-s sikerét, vagy hogy Tom Chilton először nyert a ROAL színeiben? Sehol! Pedig ők mind-mind megérdemelték volna, hogy megemlékezzen róluk a média, de a média nem ért rá, mert azzal foglalkozott, hogy a 48. cikket is legyártsa szegény Jules Bianchiról, akivel a világon semmi nem történt, amióta megoperálták. Mert ez hozza az olvasókat, a kattintásokat, növeli a látogatottságot. Természetesen ezen cikkek 95%-ának a hírértéke teljesen 0 volt!
Én komolyan mondom, hogy az elmúlt egy hétben a teljes hatásvadász, haszonleső, kattintásgyűjtő média nevében mélységesen szégyelltem magam, amiért ma, Magyarországon újságíró vagyok!
Támogatás: Szerencsére azonban olyanok is vannak, akik támogatásukról biztosítják a családot és a sérült versenyzőt ezekben a nehéz napokban. A közösségi hálókon indult a Dress for Jules kezdeményezés (egyes médiumok erről is semmitmondó cikksorozatokat indítottak internetszerte), melynek lényege, hogy piros színbe öltözünk, vagy valami pirosat viselünk, így mutatva ki szolidaritásunkat. Ezen kezdeményezés keretében több autóversenypályát (vagy jellegzetes részeiket) is pirossal világítottak ki világszerte. Jean-Éric Vergne, aki Bianchi legjobb barátja F-1-es körökből, tervezett egy logót “Tous avec Jules” szöveggel, és ez a logo a “#forzaJules” felirattal együtt csaknem minden versenyautóra (így például az összes WTCC versenyautóra is) felkerült, ami a napokban valamilyen versenyen indul a világban. A hétvégén rendezendő hungaroringi OB versenyen is ilyen felirattal fut jónéhány autó.
A WTCC pilótái és csapattagjai összeálltak egy kép erejéig, piros kendőkkel integetve…
Hogy miért? Valamikor nagyon régen egy versenyző (sajnos nem emlékszem pontosan ki volt az) azt mondta: “Mindannyian halottak vagyunk. Csak jelen pillanatban szabadságon.” Wéber Gábor úgy fogalmazta meg, hogy “minden versenyzői közösség, vagy tágabb értelemben az őket nyomon követők kicsit azonosulnak is a bajba jutottal függetlenül attól, hogy valaki a kedvencük, vagy sem. Mert a CSALÁD tagja.”
És igen: ez lett volna a feladata a médiának is: azonosulni, együtt érezni, támogatni, nem pedig hasznot húzni Jules balesetéből, a fotókból, cikkekből (mivel akár tetszik, akár nem: mi, a média is része vagyunk valamilyen szinten annak a családnak, amelyiknek egy tagja az életéért küzd).
Mert (és itt hadd idézem John Donne legismertebb sorait): “Senki sem külön sziget. Minden ember egy rész a kontinensből, a szárazföld egy darabja. Ha egy göröngyöt mos el a tenger Európa lesz kevesebb. Épp úgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy a barátaid házát, vagy a te birtokodat! Minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel. Ezért aztán sose kérdezd, kiért szól a harang! Érted szól!”
Drága Jules! Nagyon-nagyon sok tennivalód lenne még az életben! Az a rengeteg piros, a “#forzaJules” és a “Tous aves Jules” mind-mind érted van! Bízunk benne, hogy meg tudod csinálni!
Magyar Szilvia
Social Profiles