Fotó: Schneider Erika
Ha máshonnan nem tudnánk, hogy eltelt egy újabb év, abból biztosak lehetnénk benne, hogy augusztus végén ismét megjelentek a brutális versenykamionok és a csodaszép GT autók a Városligetben és a Hungaroringen, s megkezdődött immáron a harmadik Kamion Fesztivál.
Nagy általánosságban két tipikus reakciót figyeltem meg az emberek részéről, amikor szóba került, hogy ismét megyek fotózni a Ringre:
1 – Kamionnal? Versenyezni? Haggyá’ má’ a hülyeségeiddel!
2 – Úúúú, az mekkora élmény lehet ekkora dögöket a pályán látni!
Én valahol a kettő között helyezkedek el. Még mindig már-már szürreális élménynek tartom, hogy ekkora gépek olyan sebességgel haladnak a szent aszfaltcsíkon, mintha „rendes” versenyautók lennének, és igen, valóban hatalmas élmény nem csak a megszokott formaautókat, vagy túraautókat nézni csata közben.
Egy ismerősöm azt mondta: áááá, nem lesz ez akkora rendezvény, hogy ne tudjak a pályánál normálisan parkolni… De alaposan ledöbbent, amikor már szombat reggel fél 9-kor annyi ember keringett a Ring főbejáratánál, mintha legalább WTCC hétvége lenne.
De ne szaladjunk ennyire előre, mert volt egy parádés csütörtöki nap is a programban, amikor a teljes kamionos banda illetve a BlancPain gárda kb. fele tiszteletét tette az Ötvenhatosok terén. A hivatalos esemény 16 és 20 óra közé esett, csak azt felejtették el közölni a szervezők, hogy ez a versenyzők programterve, az autók nem délután 4-től lesznek láthatók (és az ügyesebbeknek: “és tapinthatók”), hanem csak nagyjából ¾ 5-től. Éljen a XXI. század felkiáltással (és sok-sok mobilnettel) élő videóban követhették a rajongók az indulást a Hungaroringről.
Jómagam a Hősök terén vártam a konvojt, de majdnem gyökeret eresztettem, mire felbukkant az első motoros rendőr. Onnan már olyan gyorsan történtek az események, hogy nem győztem kapkodni a fejem, és csattogtatni a gépem. Rendőri felvezetéssel gurultak tovább a monstrumok, nem kis fennakadást okozva ezzel a Dózsa György úton az egyszeri autós számára, aki a munkától megfáradtan vetette bele magát a délutáni csúcsforgalomba (a szervezőknek ezért nem jár virtuális keksz). Kétszeres Európa-bajnok versenyzőnk, Kiss Norbi utólag be is vallotta, NINCS jogosítványa kamionra (se a versenykamionjának becsületes rendszáma), így a rend szigorú őrei nélkül tetemes bírságra számíthatott volna, ha csak úgy nekiindul a városnak.
Mire az Ötvenhatosok terére értem, szép kis tömeg alakult ki a kordonok mögött, de becsülettel és türelemmel megvárták, mire a szervezők beengedték őket az autók közé. Bár a mindent a szemnek, semmit a kéznek elv volt itt is érvényben, voltak, akik egy kedves mosolyért cserébe be is ülhettek a Grasser csapat fűzöld Lamborghinijébe. A BlancPain jelenlévő versenyzői szinte azonnal leültek a hosszasan kígyózó asztalokhoz, hogy kiosszák aláírásaikat a rajongóknak (bár azokat az embereket még mindig nem értem, akinek lövésünk sincs a versenyzők kiléte felől, mégis úgy tolakodnak, mintha az életük múlna rajta, sőt, nem átallja meg is kérdezni, hogy amúgy kik ezek?, majd a kissé karcos válasz után rákeni az ötéves-forma gyerekére, hogy „de hát neki kell az aláírás”…).
Úgy tűnt, az emberek csak nem akarnak elfogyni, a versenyzők viszont tanultak a tavalyi órákon át a tűző napon való ácsorgásból, és semmittevésből: Will Stevens és Markus Winkelhock már akkor arról beszélgettek, hogy kéne egy kis pia az autogram-osztás után, amikor még bőszen dedikáltak. Tavaly a Városligeti fasorban található Platán étterem lett a nyerő sör-jégkrém lelőhely, idén a fiúk a szélrózsa minden irányába széledtek szét. Kivéve Kiss Norbit, aki rendületlenül állt modellt a szelfikhez kicsikkel és nagyokkal, és írta a legkülönfélébb keresztnevekre a lepedőnyi autogramkártyáját.
Apropó autogramkártyák. Mivel a GT-s fiúk köddé váltak, mi meg már eléggé megfáradtunk addigra, fogtuk magunkat, leültünk az asztalokhoz, és puszta poénból nekiálltunk a saját szignónkkal ellátni az otthagyott szórólapokat. Rettentően jól elszórakoztattuk saját magunkat (meg másokat is, hahaha 😀 ), és megállapítottuk, hogy már csak ezért is megéri autóversenyzőnek lenni.
A legértékesebb aláírások a sajátjaink 🙂
Fotó: Schneider Erika
Ugyan nem volt se bambi, se zizi, sőt még körhinta sem, de még hat óra után is érkeztek nézők (sőt utólag olvastam a csalódott kommenteket a parádé Facebook eseményében, hogy sokan még ennél is később terveztek kimenni, de ők már csak az autók és kamionok hűlt helyét találták). Nagyjából fél hét volt, amikor a biztonságiak (udvariasan, kulturáltan és angolul is – ezért jár egy virtuális keksz) megkérték a jelenlévőket, hogy fáradjanak ki a térről, mivel bezár a bazár. A versenyzők, akik eddig sehol sem voltak, hirtelen előkerültek, és szépen lassan (de szó szerint lassan), libasorban megindultak a motoros rendőrök után a Hősök tere felé, hogy ismét megakasszák a forgalmat, majd az M3-mas autópályán visszainduljanak a Hungaroringre.
Elérkeztünk ahhoz a szombat reggelhez, amikor a fent említett ismerősöm alábecsülte a rendezvényt. Szerencsére nem lett igaza. Mire kiértünk, addigra már szép számmal álltak mind az ingyenes, mind a VIP és a média parkolóban, és az ingyenes szurkolói járattal is megérkezett az „első adag” néző. A szervezőknek az ingyen buszért mindenképpen jár a keksz, azért viszont nem, amiért a jegypénztárakat csak 9-körül nyitották, majd a beléptető rendszerrel is gondok voltak, így sajnos volt olyan, aki hiába volt ott fél 9-re, csak fél 10-re jutott be a pályára, amikor már bőven túl voltunk egy kamionos szabadedzésen, és benne voltunk a BlancPain szombati időmérőjében.
A pályán minden a megszokott rendben zajlott, az időmérő edzést használtam arra, hogy elkészítsem a szokásos pályás-autós képeket. Nem állt éppen szándékomban, hogy gyalogszerrel tegyem meg a 2-es és a 15-ös kanyar közti távolságot (nem, nem a légvonalban mért kb. 300 méterre gondolok), de olyan szerencsétlenül jöttek a shuttle buszok, hogy kénytelen voltam gyalogolni. Természetesen nem ez volt az első alkalom, hogy a Ringet a szervízúton kerüljem meg, de most valahogy megint sikerült új dolgokat felfedeznem. Megbúvó kispatak, rajta átívelő, rozoga fahíd, betonakna és sártenger, meg a szó klasszikus értelmében vett susnyás. De nő a szalagkorlát mellett a sikánnál például pipacs, vagy a 9-10-es kanyar belső ívén katángkóró. A sportbírók, ha éppen nem dolgoznak egy-egy session között, piknikhangulatban hűtőtáskákkal, kempingszékekkel, kisrádióval, napernyővel próbálják elviselhetőbbé tenni a hőséget és a várakozás olykor nagyon hosszú perceit.
Igen, ez is a Hungaroringen van. Fotó: Schneider Erika
Ennek a kis tereptúrának köszönhetően vettem észre, hogy a BlancPain paddock (hely hiányában?) a gödör aljára került. Emlékeztek még, már, akik kint voltak a DTM hétvégén, hogy hová helyezték el a TCR paddock-ját? Nnnnna, onnan még lejjebb és beljebb voltak az amúgy teljesen modern hospitality-k, semmi színvonaltalan sátortábor, vagy kemping. Úgy éreztük magunkat, akik a fő paddockból elvándoroltunk odáig, mint az a bizonyos kurta farkú kismalac az Óperenciás tengeren, meg az üveghegyen túl…
Ennek az elszigetelődésnek köszönhetően szinte nem is vettük észre, hogy kamionverseny is van a Ringen, és szó szerint kultúrsokk ért minket, amikor felmerészkedtünk – emberek voltak fent, méghozzá nem kevesen. Jó volt nekünk ott lent, mert a versenyzőkön kívül a madár is alig járt arra, volt némi árnyék is, és a tömeg hiányában klassz kis fotókat is lehetett készíteni.
Fotó: Schneider Erika
A nap ezután rutin-szerűen telt, rajtrács, verseny, sajtótájékoztató, majd hulla fáradtan hazaesni, vasárnap pedig ugyanez a sorminta. Arra kellett kiemelten figyelnünk, hogy a kamionos eseményekre áthelyezték a red zone-okat (azok a területek, ahol nem tartózkodhatunk fotózás céljából egy-egy verseny alatt, mert veszélyes), így a torony az első kanyarban, valamint a sikán is tilos volt, pedig ezek mindig tuti helyek egy-egy látványos kép elkészítésére.
Jut eszembe, képek: az kamionos galériát megnézhetitek ITT, a BlancPainé pedig ITT található.
Nagyon kimerítő hétvége volt a hőség, és a rengeteg program miatt. Ez a két, ilyen erős versenysorozat egy átlag nézőnek, aki reggel felül a tribünre, és este hazamegy onnan, egy percig sem unalmas, de az egyszeri médiamunkás szempontjából nem való ennyi esemény egy hétvégére, hisz az ember lányának osztódással kéne tudnia szaporodni, hogy megpróbáljon mindenhol ott lenni, és a legjobb, legérdekesebb képeket elkészíteni.
Talán meghallgattatnak az imáink, és egyszer szentelnek egy önálló hétvégét a BlancPain-nak a Hungaroringen. Ezek a dögös, szexi GT autók igazán megérdemelnék…
Schneider Erika
Social Profiles