Paddockbéli pillanatok – Rob Huff-fal

Ma reggel semmi újat nem olvastam sem Rob Huff Facebook oldalán, sem a hivatalos sajtóközleményben. Januárban felhívott és elmondta. A következő bejegyzés mélyen személyes, ezért, aki nem szeretne személyes dolgokat olvasni, az a következő mondat után meg is állhat. Rob Huff, 15 év, 350 verseny, 9 makaói győzelem és egy világbajnoki cím után ma reggel hivatalosan is bejelentette: nem kapott lehetőséget arra, hogy a 2020-as szezonban a WTCR-ben folytassa pályafutását.

Úgy gondolom, a világbajnoki cím mellé járna egy dolog: hadd döntse már el a világbajnok, hogy mikor akar visszavonulni!

Abban a májusban már címvédő volt. Tehát 2013-mat írtunk. Vasárnap volt, és ő ott ült egy fekete pólóban, az „utca” túloldalán, éppen velem átellenben, a paddockban. Jobban aligha végezhette volna a munkáját aznap, hiszen egy szakadt, régi SEAT-tal, egy privát csapatban kalapálta el a teljes mezőnyt. Egy nyalóka lógott ki a szájából – a dohányzásról való kitudjahányadik leszokási kísérlet jeleként… Én egy barátomat vártam, a Tom Coronel kartonfigura mellett, a megbeszéltek szerint. Mivel nem gyorsan érkezett meg, s mivel már fáradtak voltunk, mi csak néztük egy darabig egymást a tavalyi világbajnokkal. Aztán, amint a barátom megérkezett – fényképezőgéppel a nyakában – Rob felpattant, mellém ugrott, és megkérte a barátomat, hogy csináljon már rólunk egy fotót. Vagy valami ilyesmi…

Végtelenül vicces tudott lenni… Egyik pénteken szándékosan félreértelmezte, amit mondtam, csak azért, hogy viccet csinálhasson belőle. Ezek után a barátnőjéhez fordult, és előtte is leégetett. Kicsit megcsapkodtam, majd közöltem, hogy egy szörnyeteg. Felnevetett: „Lehet, de azt te is tudod, hogy nekem van igazam!”

Egyik tavaszi tesztjük alkalmával megbeszéltük, hogy kimegyek a Hungaroringre egy interjúra. Mondtam is neki, hogy feltétlenül szóljon, hogy megyek, hogy beengedjenek a kapunál. Ő próbált is szólni (csak nem a teszt szervezőjének, akinek kellett volna, hanem az angolul nem beszélő portás bácsinak), aztán küldött róla egy üzenetet. Valahogy így: „Figyu, én próbáltam nekik elmagyarázni, hogy jönni fogsz és engedjenek be, de természetesen nem értették mit akarok mondani! 😀 😀 😀 ” Elképzeltem, ahogy megpróbál valakivel kommunikálni, aki nem beszél angolul, és kitört belőlem a röhögés…

Egyszer megkérdeztem, hogy próbált-e valaha megtanulni egy idegen nyelvet. Erre azt mondta: „Igen, de nem sikerült. Tudod, nem vagyok éppen a világ legokosabb embere, ezért lettem autóversenyző.” Valamiért, talán ő sem tudta miért, jobban szerette, ha az emberek butának nézik, mintha megtudják róla, hogy pusztán lusta olykor. Nem is beszélt soha sehogy máshogy, csak angolul… Zandvoortban, amikor bedöcögött az interjúszobába, Aurélien Comte már ott ült az igen magas és kényelmetlen bárszékek egyikén. Rob odaszúrt neki (szóval, s tettleg): „Angol óra következik. Ugye, mondtam, hogy tanulj meg angolul?!” Eric Néve, aki Huffnak is volt csapatmenedzsere a Chevrolet-nál, kicsit későn érkezett. Látta, hogy mi történt, de a „beszélgetés”-ről lemaradt. „Mit mondtál neki?” – kérdezte Robtól. „Semmit, csak azt, hogy tanuljon meg angolul. Végül is, te is mindig azt mondtad, hogy tanuljak meg franciául – mondta Huff, majd némi öniróniával hozzátette – Persze, sosem tanultam meg!”

Végül, azon a márciusi tesztnapon neki kellett kijönnie értem a kapuba, már ha akarta az interjút… Leültetett a csapat kamionjában, de eléggé késésben voltunk. Szóval gyorsan kidobáltam az asztalra a diktafont, a kérdéseket, és a számítógépet. Utóbbit be is kapcsoltam, mert el kellett vele olvastatnom egy angol anyagot, mielőtt nyomdába küldöm. „Készen vagy?” – kérdezte, miután a gép is elindult. „Kész” – mondtam. „Egyáltalán valaha is készen voltál rám?” – kérdezte nevetve. „Nem – mondtam. – Az az igazság, hogy rád nem lehet felkészülni!” Nevetett. Most nekem volt igazam!

Depressziós volt. Soha nem mondta, de amikor rákérdeztem bólintott. Meg is magyarázta. Én azt hittem, a válása óta tart, de kiderült, hogy régebbiek a gyökerei. Pontosan addigra vezethetőek vissza, amikor a Chevrolet vezetősége kihúzta alóla, mint friss világbajnokuk alól az autót. A Münnich Motorsport ugyan megmentette a karrierjét, autót adva alá a következő szezonban, de sosem tudott túllépni azon, hogy nem volt lehetősége a címvédésre. Azt mondta, egész addigi életében úgy dolgozott, mint egy jó sportoló. Korán kelt, korán feküdt, majd’ 25 évet az életéből annak a célnak rendelt alá, hogy egyszer világbajnok legyen. Élete nagy csalódása volt, hogy mások döntései miatt képtelen volt megmutatni, hogy nem csak egyszer tudja megcsinálni. Igazából nem csak személyes emlékeim vannak róla, hanem szakmaiak is. Az egyik ilyen tipikus dolog az „ott / úgy nem lehet előzni!” felkiáltás, miután / közben véghezvitte az előzést. De, lehet. Rob Huff kellett hozzá. És többször is meg tudta csinálni… Makaóban pedig tudott nyerni kilencszer! Olyan régóta hajtott a tizedikre. Azt hiszem, az már örök álom marad…

Ha mindent le akarnék írni, könyv lenne belőle. Pedig abból írtam már hármat. S ő mindháromban részt vállalt. Amikor a harmadikra készültem, és megkérdeztem, hogy beszáll-e, azt írta vissza: „Miért kérdezel meg valamit, ha úgyis tudod rá a választ?” Rajta kívül nem volt autóversenyző (egyetlen paddockban sem), aki leültetett volna maga mellé csak úgy, beszélgetni. De vele elég sokat beszélgettem… A barátom volt. Szidta az inkonzisztenciát a garázs mögött, egy cigi mellett, vagy éppen azt, hogy melyik vezető milyen hülyeséget talált ki megint… Röhögtünk úgy együtt, hogy a fél paddock hallotta, de álltunk a kamion mögött percekig könnyes ölelésben is… Attól a másodperctől kezdve, hogy odaugrott mellém, elkapta a vállamat és elkészült életünk máig egyetlen közös képe, ő volt az én emberem. Már sokszor mondtam, de így igaz: olyan volt, mint amikor este sötétben érsz haza, de rögtön a jó kulcs akad a kezedbe, és azonnal, keresgélés nélkül találsz bele vele a zárba. Összepasszoltunk.

Azt is megtanultam, hogy sosem mondhatod, hogy ez az utolsó futamod. Mert sosem tudod, melyik futamod az utolsó. Évekkel ez előtt történt, hogy sportpolitikai és egyéb okokból már áprilisban elhatároztam, hogy nem kívánok többé a túraautózásban dolgozni. Befejezem a szezont, s vége. Valahogy úgy esett, hogy – bár nem terveztem előre – eljutottam Vila Realba. Vasárnap, a versenyek után, amikor kiderültek a szándékaim, leültetett maga mellé. (Kész passzív dohányos voltam már ekkor…) Csak beszélgettünk, de valahogy mindig oda lyukadtunk ki, hogy ugyan már, nem mehetek sehova, és biztos én sem gondolom komolyan. (Naná, hogy komolyan gondoltam!) Amikor végeztünk, megölelgetett, aztán elbúcsúztunk. Én azt mondtam, hogy „Good bye!” (ami angol elköszönés arra az esetre, ha az illető nem tervez viszontlátást), ő pedig utánam kiabált: „See you!” (ami annyit tesz, hogy Viszont látásra!). És én azóta is abban a paddockban dolgozom…

Ma reggel vált hivatalossá, hogy Rob Huff eddigi utolsó WTCR futama a 2019-es maláj hétvége harmadik versenye volt. SEE YOU, HUFFY!

Magyar Szilvia

Comments

comments