Csinálhatnánk többször is! (jegyzet)

yvanpechito

Fotó: FIAWTCC.COM

Soha nem voltam éppen Yvan Muller fan. Az ellenkezője sem igaz ugyan, mert soha nem volt vele semmi bajom. Személyes kapcsolatunk (már ha lehet annak nevezni) életem harmadik WTCC hétvégéjén kezdődött, amikor kis híján elgázolt a paddockban egy biciklivel. Ha nem lett volna ekkora szerencsénk, akkor minden bizonnyal mindketten beborulunk biciklistül a Chevi frissen összerakott sátrába, magunkra borítva azt, feltehetően Eric Neve legnagyobb örömére.

Abban az évben Yvan éppen Alain Menuvel „volt jóban”: az okra már nem emlékszem, csak arra, hogy ekkor kapta a „rettegett Yvan” becenevet mindazokért a „jó cselekedetekért”, melyeket a pályán elkövetett svájci csapattársa ellen… De emlékszem arra is, hogy Rob Huffal hosszú évek óta folyik köztük valami gyerekes civódás, és Rob sosem felejti el megemlíteni, hogy „áh, csak Yvant akartam vele bosszantani”, ami persze az esetek legnagyobb részében vicc.

Yvan Mullerrel nem könnyű, ez tény. Akkor sem volt az, amikor a Citroënhez szerződött. Mindenki emlékezhet rá, mekkora port vert fel a tény, hogy két éve Ausztriában kiborult a bili, hogy a nagy csapatbeszélgetés után (gyanítom kb. egyetlen mondat hangzott el és nagyjából így: „Ha abba nem hagyjátok mind ki lesztek rúgva!”) mekkora harmónia állt be a csapaton belül, illetve Kínában mivel zárult az eset, hogy Sébastien Loeb kitörte Muller autójának kerekét.

Ezek mind-mind olyan történetek, amikből mindannyian tanulhatunk valamit. Muller esetében gyakorlatilag minden év végén beáll a harmónia és a „szeretjük egymást”, meg a csapatszellem is lebeg a csapat felett, legalább Ázsiában. Most, hogy három év után a Citroën menni készül, és véglegesen elválnak egymástól útjaik, Muller és López is tanúbizonyságát adta, hogy létezik még segítőszándék, tisztelet, személyes döntés az autósportban. Anélkül is, hogy a csapat megmondaná, hogy mit tegyenek.

Argentínában Yvan segítő kezet nyújtott Pechitónak. Nem titok, hogy nélküle López nem nyert volna otthon. És bármennyire is felette állt López mindenkinek a tabellán, és már réges-régen biztos volt, hogy ezt a világbajnoki címet már senki nem tudná elvenni tőle, azért otthon mégsem mindegy, hogy a dobogó hányadik foka. Egyesek vélték hallani a csapatutasítást rádión, mások csak annyit hallottak, amit mondtak nekik: hogy vigyázzanak egymásra. Akárhogy is: Yvan kiszállt Pechito hátsó lökhárítójából, és arra koncentrált, hogy fedezze hátulról, majd vastagon benne volt abban is, hogy végül sikerült az argentin előzése. Ez egy négyszeres (!) világbajnoktól egy olyan gesztus volt, amit joggal érezhetett volna megalázónak önmagára nézve: azt fedezze hátulról, aki immár harmadszor veri el nagyon sok ponttal, egy ugyanolyan autóval? Valamiért mégis megtette…

Tegnap a legnagyobb csatáról lemaradtunk. Nem csak azért, mert nem látta a rendező, hanem mert az egész csak López fejében zajlott le. Vajon mi lesz, ha Yvan ezt így nem akarná? Mi lesz, ha a csapat nem akarná? Mi lesz, ha ezért máris nem néznek majd rá úgy, ahogy egy autóversenyzőre? Mert ugye egy igazi versenyző mindig győz, ha lehetősége van rá…

Utcahosszal vezetett. Nevetve hazahozta volna az újabb győzelmet, de tudta, hogy egy hónapja Argentínában Yvan miatta áldozta fel a saját versenyét és futott be az ötödik helyen végül. És persze azt is tudta, hogy Yvan még megy azért a második helyért a tabellán és – nagy haverság meg életmentés a Nürburgringen ide vagy oda – Monteiro igen közel van hozzá…

„Még soha, soha senki kedvéért nem adtam fel győzelmet” – mondta López, és talán ez volt az összes kérdés közül a legnehezebb, ami a fejében kavargott: mi lesz, ha feladok egy győzelmet valaki másért? Hiszen egy igazi autóversenyző… Valóban. A F-1-ben vagy huszonvalahány évvel ez előtt láttunk ilyet utoljára, amikor Ayrton Senna önként és dalolva adott oda egy győzelmet Gerhard Bergernek.

A sok „mi lesz ha…?” közepette Pechito elvette a lábát a gázról, Yvan utolérte és elment mellette. Ha Yvan ezt így nem akarta volna, nyilván nem megy el López mellett, bár Lópeznek a leintés után is kétségei voltak. Még a sajtótájékoztatón is…

„Nem volt semmiféle csapatutasítás. Én döntöttem úgy, hogy elengedem Yvant, viszonozva azt, amit értem tett Argentínában. Ő még harcban van Tiagóval a második helyért, és beszéltünk erről tegnap. Még soha, soha senkinek nem engedtem át győzelmet, és ez nagyon nehéz volt nekem. Meg aztán azt sem tudtam, hogy vajon ez az egész hogy veszi ki magát Yvan szemében. Csak egy baráti gesztus volt, semmi több, amivel az iránta való tiszteletemet szerettem volna kifejezni.”

Mint tudjuk, Yvan beszédes ember is, meg siet is eloszlatni mások kételyeit, ami azt illeti, hogy vajon most megölni vagy megölelni szeretné-e őket… Annyi bizonyos, hogy sajátos humora van. Kivárta, amíg sorra kerül, de ekkor felszabadult nevetés szűrődött ki a sajtótájékoztatóról: „Ez egy nagyon szép gesztus volt, csinálhatnád többször is!”

Minden más, ami tegnap délután a sajtótájékoztatón elhangzott, arról szólt, hogy tisztelik egymást, hogy mindketten nagy bajnoknak tartják a másikat, és ami fő: örülnek, hogy megmutatkozott a csapatszellem.

Hogy autóversenyző-e José María López? Nos, az én szememben autóversenyző az az ember, akiknek a barátsága nem törik rommá egy rajkarambolban, aki elismeri, hogy az ő hibája volt, még ha utána nem is beszélnek vele; és aki azért nem szól egy szót sem, habár megbántva érzi magát, hogy a csapat örömét ne rontsa el. Autóversenyzők azok az emberek, akik hónapokat készülnek arra, hogy egy versenyzőtársuk álmát teljesítsék, akkor is, ha tudják, hogy így egy esetleges győzelemről mondanak le. Autóversenyző az, aki nem hagy embert a sivatagban, és autóversenyző az, aki feladja a győzelmet valakiért, akit tisztel és elismeri a segítségét, amit érte tett. Mert autóversenyző az, aki ember.

S bár elég ritkán értek egyet Yvannal, most az egyszer maximálisan, és mindenkire vonatkoztatva: Embernek lenni egy szép gesztus. Mindannyian csinálhatnánk kicsit gyakrabban is!

Magyar Szilvia

Comments

comments