A százbogaras rajtrács – Spa 25H VW Fun Cup

Éjszakai “múvészkép” a Spa 25 órásról. Magyar Szilvia

Bogárverseny volt a hétvégén Spában. Nem is akármilyen, hanem 25 órás! Nekem pedig volt szerencsém ott lenni. Álljon hát itt a történet arról, mi van akkor, ha 117 kisautó nekiindul a híres belga pályán, hogy végigzümmögjenek 25 órát. Történetünkben összesen 6 túraautó világbajnoki / világkupa cím (Yvan Muller, Yann Ehrlacher), 2 Európa-kupa győztes (Pierre-Yves Corthals, Aurélien Comte), és egy mindenfélét vezetni tudó zseniális belga (Frederic Vervisch) is helyet kapott.

Hosszú évek óta tervezek egy utat Spába, de valamilyen okból eddig mindig elmaradt. Vagy a költségvetés nem volt meg, vagy a versenyt törölték, vagy az egész életet (lásd covid)… De idén nyárra úgy alakult, hogy Észak-Franciaországban kaptam kutatói megbízást (avagy idegbajt, kinek hogy tetszik), és „csak” át kellett buszozni a határon. Még a hét elején kezdődő durva légcsőgyulladás sem volt képes megállítani.

A belgás szervezésnek köszönhetően sokkolóan információmentes volt a hétvége újságírói szemmel, a sajtóközpont a 23 fokos külső hőmérséklet alá hűtött, így a légcsőgyulladásom (melyet eleve a munkahelyen túlzásba vitt légkondi okozott) maradéka szinte visított azért, hogy kívül tudjam magam a helyről. Legalább asztal, zárható szekrény, elektromos áram, internet és monitorok voltak. Ezen kívül semmi. Egy árva fia palack ásványvíz, vagy bármi hasonló se.

Lementem a paddockba ismerőst keresni, akiket egyelőre annyira nem találtam. Viszont az egyik csapatnál valaki kutyakiállítást is rendezett a hétvégén (vagy ilyesmi), mivel minden tele volt szebbnél szebb kutyákkal. Melyekben addig gyönyörködtem, amíg majdnem hasra sikerült vágódnom Yvan Mullerben (mi már megszoktuk, hogy minden alkalommal így találkozunk, csak azon lepődtem meg, hogy ő is itt van…) Mivel nevezési listát SEM kaptunk, így csak arról tudtam, hogy Ehrlacher, Comte és Corthals a DDK-nál, míg Vervisch a Comtoyou-nál mennek a hétvégén. Az előbbi trió nem titkoltan a győzelemre hajtott. Mullerékről kinyomoztam, hogy egy kétszemélyes autóval mennek a Comtoyou üzemeltetésével M Racing név alatt, és utasokat is visznek a verseny folyamán (ez itt megengedett). Ebbe a csapatba „duplázott be” Ehrlacher, tehát ő két versenyt futott ugyanazon az egy versenyen belül, két külön autóval és csapattal… (féltem, hogy vajon mi lesz ebből)

Mivel péntek dél volt már, és egyéb ismerősnek se híre se hamva, gondoltam, elindulok a pálya körül edzést fényképezni. Kérdeztem a sajtófőnököt, hogy merre találok shuttle buszt, közölte, hogy semerre. Aki itt van fényképezni, az mind valamelyik csapathoz tartozik, és a csapat biztosít számukra közlekedést. Ha nekem ilyen csapatom nincs, akkor biza gyalog megyek. Mondtam, hogy az lesz ám csak az érdekes, mert még sosem jártam a pályán. Mire a kolléga: „Hát nagyon eltévedni nem tudsz, mert csak egy út van.” – Látszik, hogy ez az ember nem ismer engem és az eltévedési képességeimet! 😊

Aztán visszamentem a paddockba, hogy nekiinduljak valamerre, ám egy úr kiabált utánam ékes franciasággal, hogy ha fotózni szeretnék, ő elvisz, mert ő shuttle busz vezető. Mondtam neki, hogy „na de nekem azt mondták, hogy nincs is busz”. Mire ő: „Hogy ne lenne?! Három is van!” – és nekivágtunk. Mondtam, hogy nem tudom, meddig megyek, mert még sosem jártam itt. Felajánlotta, hogy körbevisz, de aztán egy ponton kiszálltam, mert ott olyan jónak tűnt. Kérdeztem tőle, hogy beszél-e angolul, mivel a franciám nem túl magas színvonalú szóban. Erre közölte, hogy nagyon is jól van az. Kérdeztem, mikor jön vissza, azt mondta, 30 percenként körbemegy valaki. Esküszöm, hogy azt mondta. Kiszálltam az S kanyarnál, és soha többé nem láttam shuttle buszt a pálya körül azon az edzésen… gyalog kellett visszamennem a paddockba. Nem tévedtem el… Kicsit se… (Deee, nagyon…) 😊

Bár Vervisch még mindig nem került elő, előbb Aurélien Comte öccsébe futottam, aki láthatóan szerelőként volt jelen a DDK-nál. „Olyan szépek! – mondta a kis bogarakra meredve. (Valóban azok!) – Aurélien a garázsban van.” Láttam, hogy ott van, de olyan mélyen merült el a mérnökökkel a monitorokról olvasható adatok elemzésében, hogy tengeralattjáróval se lehetett volna utánuk menni, így kivágódtam a paddockba a hátsó ajtón.

Az adatokban elmerülve
Fotó: Magyar Szilvia

Néhány perc múlva a barátnőjével is találkoztam, aki köszönés után szintén tájékoztatott: „Aurélien a garázsban van.” – „Tudom, csak kicsit elfoglalt. Azt nem tudod, hol van Philippe?” (Philippe Decuypere, a DDK csapatmenedzsere)

Miután előtaláltam a csapatmenedzsert, köszönés után ő is azt mondta: „Aurélien a garázsban van.”

Úgy látszik, ma ez az egyetlen infó, amit megtudhatok, de ez legalább pontos (bár jelenleg szükségtelen, mivel tudom). 😊

Később a tengeralattjáró legénysége felmerült egy kávéért, mialatt én Philippe-pel próbáltam technikai kérdésekben dűlőre jutni. Ezt onnan tudom, hogy egy kéz kúszott be a látóterembe közben, pacsira készen. Comte hangja követte: „Szia!” – És innentől egyszerre beszéltünk a másikhoz. (Szerencsére az imént nem próbáltam meg meggyőzni a csapatmenedzsert, hogy amúgy nem vagyunk összenőve a versenyzőjével, mert ezt a jelentet látva nyilván csúnyán hazugságban maradtam volna… 😊 )

A nap később az esti edzéssel folytatódott, mely alatt ismét volt szerencsém eltévedni a pályán. Amúgy nagyon szép hely, csak nyilván nem túrázni jöttem. 😊

Közben a DDK Mega a 6. helyet futotta meg az időmérőn, Vervischék McDonald’s által támogatott autója a 13., míg az M Racing nyilvánvalóan hobbi kocsija a 103. helyen végzett.

A szombat reggelem is azzal indult, hogy most Corthals felesége közölte velem, hogy „Aurélien a garázsban van.” – ezt nagyszerű tudni, de Fred Vervisch-t nem látta véletlenül valaki?! 😊

A hatalmas tömeg miatt a paddock elrendezése kicsit érdekesen alakult. A hátsó ajtók mögött húzódott hosszában egy „folyosó”, amin keresztben kisebb átmenő forgalom volt minden garázs és sátor között. Ahogy hosszában haladtam a garázsok mögött, a Comtoyou-nál egy udvarias fiatalember keze lendült, jelezve, hogy előreenged, mint a fő útvonalon közlekedő hölgyet, ám egyből kézfogásra is állt ugyanaz a kéz. „Jó, hogy látlak” – mondja Fred. – „Részemről a szerencse, mert vagy másfél napja üldözlek!” – válaszolom. Mivel a program iszonyú sűrű volt (ha jól értettem, Vervisch még egy betétfutamon is részt vett a hétvégén), megegyeztünk, hogy később visszajövök.

Azért megtaláltuk egymást. 🙂

Maradt hát az, hogy a DDK-nál legyek láb alatt az idő nagy részében.

Megkezdték a technikai köröket a versenyzők, hogy simíthassanak az autók beállításán, mielőtt kimentünk a rajtrácsra. Micsoda rajtrács volt az! 117 kis bogár sorakozott fel a La Source és az Eau Rouge közötti felfestésen. Volt rezes banda, aki „elhúzta a nótánkat” (vagy másét, ki tudja, de nekem tetszett), Ehrlacher sziporkázó poénjai nyomán Comte régen látott nevetése mosolyogtatott meg, és kivételesen megtaláltam Fredet is (megint), immár beöltözve! A hangulat, ahogyan ott álltunk, ennyi autóval egy 25 órás menet előtt, ezen a pályán, leírhatatlan!

A nevetés oldja a feszültséget… 🙂

A DDK-nál valamiért úgy szervezték, hogy Corthals volt a kezdő ember (általában Comte szokott az lenni), így ahogy kiürítették a rajtrácsot, a többiekkel visszabaktattunk a boxba. Ehrlacher telepedett az előttem álló felfújhatós fotelbe, mialatt a kamera még egyszer végigpásztázta a rajtrácsot. Ki is szakadt belőle: „Ó, micsoda sor, nézzétek!!”

Aztán a világ leghosszabb bogárversenye elindult. Tartott vagy fél körig! ☹ Ekkor jött be először a biztonsági autó, ami aztán rendszeres vendég volt a pályán. Olyannyira, hogy egy néhány évvel ez előtti Spa 24 jutott eszembe, melynek első felét gyakorlatilag a Safety Car nyerte… Nem irigyeltem azt a szegény kis csapatot, akiknek a bogarát ilyen hamar „eltiporták” a többiek… És újra és újra a biztonsági autó vezetett…

Közben sikerült találkoznom és hosszabban beszélgetnem Vervisch-sel, de eszmecserénket nem osztom meg a nyilvánossággal, mivel lényeges sportpolitikai kérdésekben egyetértettünk, és ezért az ő fenekét még szét tudják rúgni az Audinál. A lényeg, hogy elfogadta a döntésüket és élvezi a Rossival való munkát, úgy érzi, folyamatosan fejlődnek.

Alkonyodott. A kb. 8872482. Safety Car periódus után a DDK autója a 40. hely környékén kóricált, Vervisch-ék a 60. helynél is lejjebb voltak. Philippe már a fejét fogta, Comte gyomorgörccsel mászkált keresztül a garázson föl-le. „Túl sok a Safey Car” – mondja a csapatmenedzser, miközben a helyzetről érdeklődöm. – „Az egész taktikánk romokban!” – teszi hozzá Aurélien. – „De az autóval minden rendben van, ugye?” – kérdezem. Megerősítik, hogy gyakorlatilag az autó az egyetlen, ami teljesen jól működik.

Hozzá kell tenni, hogy nyilván vezetett egy csapat, de nyilván valaki olyan, aki pedig erre nem számított. Viszont még sok-sok csapatnak hevert romokban a gondosan megálmodott taktikája…

A fő tribün fölött felkelt a hold, az ég vörösben izzik a célegyenes túlsó végénél. Este 10 óra van. Comte beül első dupla etapjára (az eredeti tervek szerint őt követte volna az éjszaka Ehrlacher, majd ismét ő, pirkadatig, és aztán nappal már a többiek (Corthals és Claude Pirson). Nem meglepő módon ezen többször is változtattak menet közben). A Mega színes kicsi kocsija a franciák TCR Európa-bajnokával elrobog az egyre mélyülő éjszakába, én pedig csinálok néhány éjszakai „művészképet” (melyekről nyilván nem lehet majd utóbb eldönteni, hogy így akarta-e a fotós (és akkor művészet), vagy csak így sikerült (és akkor ki lehetne dobni)… 😊 Comte azonban nem éppen művész-köröket fut a pályán: hihetetlen sebességre kapcsolt.

Aurélien Comte első etapja elkezdődik

Amikor visszamásztam a hotelbe az éjszaka (valamikor éjfél után), a kis francia a 17. helyig felküzdötte már az autót, végül a 11.-en adta azt tovább Ehrlacher-nek. Itt engem elnyomott egy kicsit az álom, és az 5 óra körüli pirkadatkor arra ébredtem, hogy Corthals az ötödik helyről veszi át a kicsi kocsit Comte-tól. Vervisch-éket kerestem, de nekik nem volt szerencséjük, „csak” a 40. hely környékére sikerült visszaverekedniük magukat.

Reggel a sajtóközpontban kicsit állott szag volt, de legalább meleg. Ledobtam a cuccomat és lemásztam a boxokhoz. Manon, Cothals felesége üdvözöl ismét. Nyilván kitalálja a kedves olvasó, hogy „Aurélien a garázsban van.” 😊 Erre csak azt gondoltam, hogy az gáz, mert én azt reméltem, hogy két ilyen éjszakai etap után alszik valami csendes helyen!

„Ő és Yann csodát műveltek az éjjel!” – mondom. – „Az igazat megvallva az leginkább Aurélien volt” – válaszolja Manon.

És valóban, ahogy belépek a garázsba, legnagyobb megdöbbenésemre a kis francia nemhogy nem alszik, de teljes menetfelszerelésben várja, hogy visszaülhessen az autóba. A 3. helyen kapja azt, a tankolás után az 5. És kezdődik a menetelés ismét. Leggyorsabb kört sosem fut, de konzisztensen autózza a második-harmadik leggyorsabb köröket. Néhány ember arcán őszinte döbbenet látszik, ahogy azokat a köridőket bámulják…

Közben Calvin Comte és a többiek fúróval és kábelkötegelővel „megvarrják” az elülső idomokat a garázsban. Én lefényképezem a látványt. Egy pályamunkás lép mellénk, és viccesen kérdezi, hogy először látom-e Calvint dolgozni. Mert ha igen, akkor természetesen le kell fényképezni. 😊 A francia tudásom nem elégséges ahhoz, hogy közöljem vele, hogy már dolgoztam is Calvin Comte-tal, nemhogy először lássak ilyet tőle, de „összevarrt autót”, na, azt még nem láttam…

Így kell autót varrni, látod, fiam? 🙂

Meg olyat se láttak sokszor az emberek, amit a bátyja művelt, mielőtt az első helyen (!) továbbadta az autót Claude Pirsonnak. Maxed out – ahogy az angol mondja. Aurélien Comte teljesítette a küldetést, a többi már nem rajta múlik. Ugyanakkor alig áll a lábán. Jóval később megyek csak oda hozzá: „Manon mondta, hogy fantasztikus voltál az éjszakai etapokon. Ha tudsz róla beszélni, szívesen meghallgatom, de ha túl fáradt vagy, nem baj” – mondom. „Aludnom kell, utána” – mondja. De nem tud aludni.

Pirson közben vért izzad, hogy megtartsa az első helyet. A tankolásoknál visszaesik kicsit, de visszaáll az élre… Délután 3 körül az első helyen adja át az autót Yann Ehrlacher-nek, bízva abban, hogy a kétszeres világkupa-győztes haza tudja majd hozni azt az élen. Ugyanakkor a Safety Car periódusok ismét szaporodnak egy idő óta…

Pirsont dicséri a csapat, és a lélegzetem nem a légcsőgyulladás maradéka miatt állt el néhány másodpercre. Az az Aurélien Comte, akinek semmi sem lehet elég kiváló, amikor autóvezetésről van szó (és aki általában túlságosan zárkózott ahhoz, hogy nyilvánosan megdicsérjen másokat) mellé lép, jól megpaskolja váltótársa hátát és azt mondja neki: „Gratulálok, tökéletes menet volt!”

Sajnos azonban Yann-nak nincs tökéletes etapja. A Safety Car ismét átveszi az uralmat, továbbá a Lynk&Co bajnoka 24 órája duplázik két csapatban… A tankolások után visszaesik, mert a többiek kicsit más taktikán voltak, és lett volna esélye visszajönni az élre, ám ekkor, amikor már csak 40 perc volt hátra a versenyből, egy másik kicsi kocsival „tragédia” történik…

El sem tudom képzelni mit érezhetett a versenyző és a csapata, amikor egy, a környéken haladó másik autó versenyzője nagyot hibázott, és akkora erővel taszította a vétlen autót a gumifalba, hogy az ripityára törött! Emlékeim szerint ezt az autót már a verseny elején is összetörték. A versenyző egészben szállt ugyan ki, de így fejezni be egy 25 órás versenyt, 40 perccel a vége előtt, a legnagyobb ellenségemnek se kívánnám! Természetesen bejött a biztonsági autó, és innentől kezdve maximum 2 körre tudta magára hagyni a mezőnyt.

A verseny ritmusa szétesett, és Ehralcher hiába tett meg mindent, amit csak tudott, a DDK Mega autója 30 másodperccel ugyan, de lemaradt az összetett dobogóról.

Egy ilyen verseny leintése olyan 2-3 percig tart. Ez az az örökkévalóság, amíg nézheted, ahogy a szomszéd csapat a boxfalon ugrál, megölelheted, megpuszilhatod a saját csapattársaidat, mert a 4. hely mégiscsak egy szép eredmény, vagy eltűnhetsz az öltözősarokban, hogy lecseréld az overált (és lenyeld a gombócot a torkodból). Comte utóbbit választotta.

Nem volt jó ötlet, mert kategória 3. helyért mégiscsak dobogóra szólítják a csapatot, oda meg kell az overál… Ahogy két versenyző elindul, hogy eleget tegyenek a hívásnak, Pirson Comte mellé lép, vigasztalóan átkarolja a vállát, majd gyengéden megadja a kezdő lökést is. „Gyere, még van egy utunk a dobogóra!”

Még volt egy utuk a dobogóra…

(Mivel sajnos nem lódultam rögtön utánuk, jól eltévedtem, és lemaradtam a díjátadóról, de amúgy is fényképezhetetlen szögben zajlott, ezért nincs róla képem.)

A garázs kipakolva, mindenki hulla fáradt, a versenyzők egyesével szivárognak vissza a ceremóniáról. Kis ember ázott overálban, nagy kabátban érkezik. Kezében serleg, a dobogón viselt sapka lenyomja a füleit (mint mindig). Földig ér az orra… Akinek pezsgős az overálja a verseny után, és serleg van a kezében, annak nem kellene ennyire lógatnia az orrát – normál esetben, persze. És be kell vallanom, hogy amióta csak ismerem Comte-ot, azóta idegesít az a perfektcionizmus, amit saját maga irányába támaszt, de ez most nem az. Ez most a végtelen fáradtsággal vegyes szomorúság, amikor tudod, hogy mindent megtettél, és láttad elenyészni a munkád nagy részét… Az ölelés most még nem annyira, de egy nagy-nagy alvás pár óra múlva sokat használ majd.

A verseny összetett végeredménye innen letölthető.

A spái 25 órás bogárverseny véget ért. Mindent egybevetve jó véget… Két nap múlva egy maréknyi kép jelent meg a DDK Facebook oldalán, ezzel a kommenttel: „Csapatszellem. Jövőre visszajövünk, még erősebben.”

Legyen, ahogy szeretnétek, srácok!

Szöveg és fotók: Magyar Szilvia

Comments

comments