A világ legjobb indoka – interjú Aurélien Comte-tal

Fotó: Sylvain Pussier, privát

Immár két hete lefutották az Andros Trophy idei utolsó versenyét. Amióta utoljára beszéltem Aurélien Comte-tal, azóta ő három androsos hétvégén vett részt, köztük a párizsi gálán. De egyáltalán hogyan került ő jégre és abba a tiritarka csapatba? Nos, a csapatfőnöke erre a világ legjobb indokát hozta fel. Téli sorozatunk utolsó, „valós időben leközölhető” interjúja következik, rémesen nehéz pályákról, a tél egyik legnagyobb csatájáról és az indokról, aminél senki nem tud jobbat mondani…

Legutóbb Andorra után függesztettük fel a történetet, mivel éppen ott tartott a sorozat. Aztán jött januárban és február elején öt hétvége zsinórban, melyek közül az első kettő még Comte-é volt, a maradék kettőn pedig megosztoztak a Clairet testvérek, Jimmy és Teddy.

Az első januári út Isola 2000-re vezetett, mely első ránézésre is rettentő nehéz pálya, második ránézésre pedig még sokat próbált bajnokokat is láttam rajta farral előre közlekedni (illetve további olyan pozíciókban, melyek még jégrali esetében sem célravezetőek), viszont – mint az a vezethetetlen pályákon szokása –, Nathnaël Berthon autózott rajta egy dobogót. De nem volt ilyen szerencsés Comte, akinek szemlátomást meggyűlt a baja, gyakorlatilag mindennel.

– Mi történt Isola 2000-nél? Úgy tűnt, elég küzdelmes napjaid voltak.

„Nagyon nehéz volt a pálya, nem tudtam megtanulni. Ráadásul elrontottuk a gumiválasztást is” – kezdte Comte, akinek meglehetősen rossz kedve is kerekedett az után az elrontott hétvége után. De aztán lehetett kicsit javítani Serre Chevalier-ben.

Ez a tél ilyen „egyszerű” volt Andros Trophy szempontból az egész mezőnynek. Kezdődött egy hóvihar miatt törölt második nappal Val Thorens-ben, folytatódott az olvadás miatt fellatyakosodott pályán Andorrában. Majd jött az isolai csigavonal a maga csodáival. Serre Chevalier-ben pedig először is tönkrement a pálya (nyomvályús lett) már az első nap közepére, másodszor is a szervezők olyan programot hoztak össze, hogy szombaton éjfélkor még eredményhirdetés volt, vasárnap reggel 8:30-kor meg már időmérő edzés. És nyilván jó lett volna, ha az emberek kipihenten tudnak vasárnap versenyezni / dolgozni. Mindezek olyan körülmények persze, amikre nem szokás panaszkodni, hiszen mindenkinek ugyanolyanok voltak.

– Serre Chevalier-ben jobban jött ki a lépés, már az első nap bekerültél a Super Pole-ba és a nagydöntőbe. Aztán a második napon lecsúsztál a nagydöntőről, de – ahogy mondják – a hétvége csatáját vívtad a B-döntőben. Hogy is volt ez?

„Igen, a második nap nehéz volt, mert sokat változott a pálya, és nem sikerült adaptálnom az első időmérőre. Amikor is a pálya gyorsabb volt, mint a későbbi futamok alatt.”

Azt mondják, a hétvége legnagyobb csatája volt…
Fotó: Bruno Bade, Andros Trophy Official

Mivel az Andros Trophy szabályrendszere szerint a két időmérő edzés közül a gyorsabb kvalifikál, a másodikon hiába autózott volna főhősünk jobb időt a saját maga korábbi idejénél, mivel a mezőny hét legjobb versenyzőjénél kellett volna jobb időt autóznia egy rosszabb pályán, hogy az A-döntőben lehessen érdekelt. Ugyanakkor egy bizonyos Olivier Panis is ugyanebben a pilótacipőben járt, így ő is a B-döntőben kötött ki.

„A kisdöntő szuper intenzív volt! Az egész versenyt azzal töltöttem, hogy visszaverjem egy versenyző, valami Olivier támadásait, aki mellesleg az egész Andros Trophy egyik legjobb pilótája. Az egy fantasztikus pillanat volt!” – mondja Comte némi humorral, meg talán egy csepp büszkeséggel. De akik látták a csatát, azt mondják, volt is mire büszkének lennie!

Az élmény ragyogása még mindig ott van Aurélien szemében, amikor erről beszél, bár a kisdöntőt mégsem nyerte meg aznap: a végtelenül széjjeljárt pálya az utolsó körre halálra rázta a Peugeot 3008 egyik felfüggesztését… (Az alábbi videóban 2:39-től nézhetünk meg részleteket az említett csatából.)

LE GUN Production

Retour sur le week-end à Serre Chavalier au Trophée Andros avec le Team PUSSIER AUTOMOBILES BY CLAIRET SPORT ET INNOVONS ENSEMBLE

Vegyes szájízzel búcsúzott hát Comte a sorozattól, de Sylvain Pussier, a csapatfőnöke már ekkor tudta, hogy őt fogja visszaültetni az autóba a párizsi gálára.

– Az eredeti megegyezés az volt, hogy te indulsz az első négy futamon, aztán átadod az autót a Crairet-testvéreknek. Mi volt ennek a döntésnek az oka?

„Nem tudok különösebb indokról. Így volt tervezve – mondja Comte – Sylvain igyekezett úgy dönteni, hogy mindenki elégedett legyen. Nem mentem a bajnoki címért, miért ne adhattam volna át a helyemet?”

– És hogyhogy te kerültél vissza az autóba a párizsi fináléra?

„Ezt sem tudom igazából. Sylvain egyszerűen eldöntötte, hogy én vezetek. Én pedig szuper boldog voltam ettől!”

Igazság szerint készültem. Mivel valahogy sejtettem, hogy Aurélien erre a kérdésre sem fogja tudni a választ – és lehet, hogy ha tudná, akkor is azt mondta volna, hogy kérdezzem erről minden döntések meghozóját, Pussier-t. Tehát így tettem.

– Tulajdonképpen miért választottad Aurélient az idei Andros Trophy-ra?

„Egyszerűen azért, mert imádom ezt a srácot! Nagyon tehetséges, és nagyon jól kijövünk egymással. Már dolgoztunk együtt 2015-ben, az RCZ kupában. Akartam adni neki egy esélyt, mert úgy gondoltam, ott lehet az elejében, és nem is tévedtem. Mert, ha Andorrában (Stéphane) Ventaja tönkre nem teszi a motort, Aurélien a legrosszabb esetben is a második helyen végzett volna.”

Az első mondatot figyelembe véve tény, hogy Monsieur Pussier objektivitásból gyakorlatilag megbukott! Ugyanakkor az is tagadhatatlan tény, hogy ez a legjobb indok a föld kerekén, és ha az autósportban gyakrabban helyez(het)nék ezt előtérbe, mint a pénzt és a nemzetiségi kérdéseket, a világ (de legalábbis a paddock) egy kicsit jobb hely lenne!

– És miért Aurélien vezetett a párizsi finálén?

„Azért választottam Aurélient Párizsra, mert neki voltak a legjobb eredményei, így aztán az volt a logikus, hogy ott is ő vezessen. No meg ez egy jó lehetőség is volt egy kis rivaldafényre.”

Mivel Comte még ki sem szállt az utolsó futamán az autóból, már akkor megszületett a döntés Pussier fejében, így én kétlem, hogy bárki eredményei számítottak volna. De az az objektivitástól mentes fenti indok talán nagyot nyomott a latba. Akárhogy is, az a párizsi Super Finale eljött február 9-én.

Ahogy a képeket elnéztem, a boldogságtól és izgatottságtól sugárzó arcokat, az Ari Vatanennel és Sébastien Loebbel fényképezkedő versenyzőket, és némelyek posztját a Facebookon, az az érzésem támadt, hogy volt ott Párizsban egy darab földre szállt boldogság. Aznap, amikor autóversenyzők léptek pályára egy futballstadionban.

A tiritarka csodacsapat a párizsi Stade de France-ban. Balról jobbra és lentről felfelé: Sylvain Pussier, Benjamin Riviére, Stéphane Ventaja, Teddy Clairet, Jimmy Clairet, Aurélien Comte.
Fotó: Sylvain Pussier, privát

– Csak néhány fotót láttam rólatok, amik a verseny előtt készültek Párizsban. Nagyon boldognak tűntetek. Milyen volt a hangulat?

„Zseniális volt – folytatja Comte – Mindenki nagyon örült, hogy ott lehettünk. Ez egy olyan egyedülálló pillanat volt, amit talán soha többé nem élhetünk át újra! Én jól éreztem magam, de kicsit izgultam, mert egyáltalán nem volt tesztünk vagy edzésünk a pályán, kapásból a versenyekkel kezdtünk.”

– Hogy ment az elődöntő?

„Eléggé a rajtrács végén voltunk. Stéphane jól vezetett és a hatodik helyen adta át nekem az autót. Ez abszolút szükségessé tette, hogy a végén legalább az első négyben végezzünk, ha be akartunk kerülni a döntőbe. Teljesen lehetetlen volt előzni ezen a pályán. Az utolsó körben jártunk, amikor elhatároztam, hogy elmegyek Olivier Pernaut mellett, aki a negyedik helyen haladt. A támadás jó volt, de rámcsukta az ajtót, ami miatt a falban kötöttem ki… Ennek az lett az eredménye, hogy mindketten feladtuk a versenyt, a kormányösszekötőm eltörött, és esélyem sem volt elkerülni Nathanaël autóját, aki a pálya szélén állt.”

Ritkán látni Comte-ot dühösnek, de abban a pár percben, a baleset után eléggé mérges volt, elsősorban persze saját magára. De ennél nagyobb baja senkinek sem esett, és aztán élvezhették tovább a programot, már csak mint nézők.

Így ért véget hát a nagy-nagy téli kaland a kis franciának, a tiritarka csapatban (ami hivatalosan Pussier Automobiles by Clairet Motorsport néven futott). Auréliennek tanulás volt az egész 2018-as WTCR szezon, és tanulás volt az egész tél is. De vajon élvezte-e, és mit is tanult meg tulajdonképpen ez a kis tanuló, akinek igazából egy Bordeaux melletti kis halászfalu a világ, ahol egész télen nem ment 0 fok alá a hőmérséklet, és ahol tegnap már 20 fokban lehetett kirándulni?

„Szuper volt! Remélem, jövőre is indulhatok! Az Androson megtanultam, hogy gyorsan vezetni szükséges, de mindenekelőtt érezzük jól magunkat és ne agyaljuk túl a dolgokat! Ja, meg azt is, hogy Franciaország bizonyos részein tud nagyon-nagyon hideg is lenni!”

Ejtettünk még pár szót a jövőjéről, ami viszont koránt sem tűnik annyira mókásnak, mint az Andros Trophy. Legyünk őszinték: szó szerint nem tűnik semmilyennek sem! De azért még várjuk meg, talán akad egy kevésbé objektív indokokat szem előtt tartó csapattulajdonos TCR-es körökben is, aki látta azt a győzelmet Zandvoortban, vagy azt az öt második helyet a szezonban. Esetleg azt a mosolyt, ami Andorrában vagy Serre Chevalier-ben kilógott a sisak alól…

Magyar Szilvia

Comments

comments