A szezon végén, a bajnoki csatán túl, a 30. évforduló alkalmából az Andros Trophy mezőnye ismét pályára lépett a Stade de France-ban, 2011 után először. Yann Ehrlacher így kommentálta ezt a tény: „Nem a focitudásommal jutottam be egy stadionba”, míg Aurélien Comte csapatfőnöke, Sylvain Pussier ekképpen: „Mindig is álmom volt egy stadionban pályára lépni!”. De, mint mindennek, ennek is két oldala volt.
Egyrészről az, hogy fantasztikus érzés egy versenyzőnek, hogy Párizs legnagyobb futballstadionjában, csak nekik egy hétig mást sem csinálnak, csak jégpályát építenek. Sok-sok ezer néző előtt versenyezhetnek (a csapat, melyben Comte vezet egy egész szektort bérelt ki a szurkolóiknak!), a fővárosban, és talán még a WTCR-es sornál is hosszabb sorban állnak az emberek az autogramjukért. A versenyt nem viszi el a hóvihar, és tény, hogy nem kell odafagyni a paddock jegéhez. Az esti csapatvacsihoz pedig az Eiffel-torony adja a díszletet. Kívánhat-e ennél bárki többet?
A dolog másik oldala az, hogy igen, alapvető dolgokat azért lehetne kívánni, például megfelelő, időben történő, hozzáférhető tévéközvetítést, mely lehetőleg nem az autós programok közötti koncertet adja, hanem az autós programokat. Pályát, melyet ugyanolyan nagy gonddal és hozzáértéssel építettek meg, mint ezt, csak nem esik szét már a harmadik körben. És időmérő rendszert (hadd ne mondjam, live timing-ot!), melyben először is eltalálják, ki ül a hányas számú autóban (nem hozva szívbajt az egyszeri újságíróra, aki rendesen tanulmányozta, hogy az tegnap még úgy volt, hogy…), aztán nem omlik össze a gálaverseny közepén. Jó, amúgy is fals adatok futottak benne, és legalább hibaüzenetet küldött, mielőtt összeomlott (idény alatt csak simán összeomlott, de ezt nekünk kellett kitalálni, hibaüzenet hiányában).
Négy WTCR versenyző volt érdekelt a záró gálán: Aurélien Panis édesapjával, Olivier Panisszal osztozott meg a sárga Plastic’Up járgányon, Nathanaël Berthon egész idényes társával, Louis Gervoson-nal ült egy Audiban felváltva, Aurélien Comte is visszakapta a Peugeot 3008-ast és régi váltótársát, Stephane Ventaját. Sébastien Loeb Franck Lagorce-szal használta felváltva az autót. A gála teljesen elekrtomos mezőnyéhez, az Enedis-hez csatlakozott Yann Ehrlacher.
A program azonnal az elődöntőkkel kezdődött. Hat kör után versenyzőváltás és újabb hat kör következett. Az összesített időeredmény alapján jutottak tovább az autók a döntőbe. Bár a pálya még ezt sem bírta ki, nem ártott volna legalább egy-egy edzést lefutni, de erre a nagy felhajtásban nem maradt idő, sem lehetőség.
Az első elődöntő 2×6 köre gond nélkül futott le, Aurélien Panis az élre állt, ott is adta át az autót apjának, aki haza is hozta az első helyet és ezzel együtt egy kiváló időeredményt értek el. A második elődöntő első körei is rendben futottak le, ezúttal a Lagorce-Loeb páros vezetett végig. A mezőny végén Ventaja már nehezen küzdött helyenként a pályával, ezért az utolsó helyen adta át az autót Comte-nak. Berthon a második pozícióból indulhatott az utolsó 6 körre. Comte előtt Olivier Pernaut vezette autóját, de Comte-nak ezen felül két további gondja is volt: sosem versenyzett még úgynevezett négyszög-ovál alakú jégrali pályán, tehát most próbálta megtalálni a módját a kanyarodásnak. Jobbára úgy csinálta, mint aszfalton szokás, de az itt nagyon nem volt kifizetődő. A másik gond az volt, hogy előzni is az aszfaltos rutinnal próbált, Pernaut meg a jeges rutinnal csukta rá mindannyiszor az ajtót: ez itt az autó orrával végzendő cselekedet, mielőtt kilinccsel előre átmegyünk a kanyaron. Vívott a két ifjú, és Aurélien boldogult volna, ha tudta volna egy kicsit gyakorolni a kanyarodást ilyen pályán. Így azonban mindig csak oda lyukadtunk ki, hogy kénytelen volt a nem túl gyorsan, de legalább rutinosan autózó Pernaut mögött maradni. Elöl közben Berthon keveredett ütközésbe, és megcsókolta a falat a hátsó egyenes végén. Ezek után Andreas Bakkerud még eltalálta az Audit olyan hátsó tengely magasságában, aminek következtében Berthon farral állt a menetiránynak, egy használhatatlan autóval, rögtön a második körben. Kiszállni sem tudott, mert, ugye, a mezőny úgy 27 másodpercenként elhúzott mellette.
Comte végleg elszánta magát az utolsó körben, mert látott ott egy kis rést (ami nem volt), ollóba került Pernaut és a fal között, és eltörött a kormányösszekötője. A következő egyenes az volt, aminek a végén Berthon állt, menetiránnyal szemben. Comte rendesen kigyorsított, nem tudva a kormány meghibásodásáról, így aztán, mire rájött arra, hogy nem fogja tudni kikerülni Berthont, addigra már fékezni sem tudott. Az Audi most már minden oldalról össze volt törve, a Peugeot csak elölről, de így is elég ronda látvány volt. Aurélien rettentő dühös volt magára, a pálya személyzete meg rettentő ijedt, hogy valamelyik versenyzőnek esetleg baja esett. De az ijedtségen, meg némi saját magukra való neheztelésen kívül semmi baj nem történt. Viszont a WTCR mezőny felétől itt búcsút is vettünk.
Az Enedis mezőny előtt még a motorosok is futottak döntőt, de már ők is nehezen küzdöttek meg a felhámló műjéggel. Aztán Ehrlacher is elrajtolt a kiharcolt második rajtkockából. Ezek alatt a kisebb, elektromos autók alatt úgy nézett ki helyenként a pálya, hogy azt hihettük volna, hogy most már csak tankkal célszerű közlekedni rajta. Az irányíthatóság hiánya miatt az utolsó körre roncsteleppé vált a teljes jégcsík, csak a legügyesebbek és legszerencsésebbek tudtak ép autóval kikeveredni a tömegből, de Ehrlacher közöttük volt, be is futott a harmadik helyen.
Ezek után persze megpróbáltak javítani a pályán, ehhez már jégfűrész is kellett a hólapát mellett, de sokkal jobb sajnos nem lett, csak a program csúszott még tovább. Nagyjából ezzel egyidőben adta fel végleg a live timing.
A döntőt a Panis-Panis páros pole pozícióból kezdte, Aurélien futott először, kiváló rajtot vett, bevágódott Lagorce elé, és soha többet senkinek nem adta a vezetést! Támadta Lagorce, egyszer össze is értek, de semmi esélye nem volt a nagy öregnek. Minden ívet lefogtak előtte! Ha ez a srác így tudna aszfalton is, mint jégen, a WTCR mezőny bizony vakarhatná ott is, ahol nem viszket! Apja meg tudta tartani a vezető helyet, épségben hozta be az autót. Mögöttük Dorian Boccolacci alkotott nagyot, aki a váltás utáni első körben, a pálya alkalmatlansága miatt nekivágódott a stadion kerítésének és szó szerint leszakadt az autójának a hátulja. Mivel a kerekei megvoltak, Boccolaccit meg nem úgy ismerjük, hogy feladná a versenyt, hacsak a kerekei is el nem szállnak, így aztán beerőltette az autót a negyedik helyen. A Panis-Panis duó mögött a Loeb-Lagorce páros végzett a második, míg a Dubourg-Dubourg egység a harmadik helyen.
Ami azt illeti tehát, a WTCR különítmény felemásan zárt, mert ketten közülük a dobogón, ketten pedig törött autóval, de egyébként épségben fejezték be a párizsi gálát.
Mint mondtam, a történetnek két oldala van. A versenyzők a napsütötte, kellemes oldalára emlékeznek, a nagy közönséggel, a hosszú sorokkal, akik aláírásra és fényképre vártak, a széles mosolyokkal, és a nagy kupákkal, amiket néhányuk hazavihetett. Jól érezték magukat, és ez sokkal fontosabb volt, mint a pálya állapota, vagy az összeomló időmérő rendszer. Emlékezzünk mi is erre!
Az alábbi képekkel búcsúzunk a 2018/19-es Andros Trophy mezőnyétől.
Magyar Szilvia
Social Profiles