Volt egy álmom… (jegyzet)

Fotó: Spa24 official website

Fotó: Spa24 official website

Hosszú ideje emészt valami. Akik ismernek, tudják: vérzik a szívem, mert elveszítettük a sport lényegét az autósportból. Nincs már emberség, nem azért csináljuk többé, mert élvezni akarjuk, nincs már csapatszellem, és sajnos a segítő szándék is kiveszőben van. Minden ilyesmit gyökerestül  kiirtott az üzlet-, a pénz- és az eredményorientáltság. Nem vagy elég jó? Nem hozol elég pénzt, nem keresünk rajtad semmit, nem nyered halomra a versenyeket? Elmehetsz!

De volt egy álmom: hogy egyszer majd jön valaki, aki megmutatja, hogy igenis kell az emberség az autósportba. Kell, hogy azért vezessünk, mert jól akarjuk magunkat érezni. Kell a csapatszellem és a segítőszándék. Kellenek az álmok. Az álmok, melyek túlmutatnak azon, hogy világbajnokságot nyerjünk. Kell hogy lássuk: nem számít az eredmény, ha közben jelesre vizsgázunk emberségből. És ma jött egy csapat, amelyik megmutatta mindezt.

Alessandro Zanardinak volt egy álma: szertett volna 24 órás versenyen indulni, de az, hogy mindkét lába hiányzik, nem tette lehetővé technikailag azt, hogy egészséges váltótársakkal versenyezzen.

A ROAL Motorsport és a BMW azonban soha nem adja fel, ha arról van szó, hogy Alex álmait teljesítsék be. Így landolt és versenyzett a WTCC-ben, később a Blancpain Sprint szériájában, és így jött el számára a lehetőség, hogy induljon a Spa24-en.

Mindez áldozatokat követelt. Áldozatot hozott a BMW, a ROAL Motorsport és Alex két egészséges váltótársa, Timo Glock és Bruno Spengler is. Mindezek a szervezetek, csapatok, emberek tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy minden lehetőségük megvan arra, hogy a győzelemért menjenek el a világ egyik legrangosabb hosszú távú versenyére. Azt is megértették: ha Alex Zanardi versenyez náluk, akkor egy kisebbfajta csodának kellene történnie ahhoz, hogy a győzelem elérhető távolságba kerüljön.

Át kellett alakítaniuk az autót úgy, hogy mindhárom versenyző tudja azt vezetni, és csak minimális szerelési többlet legyen egy-egy versenyzőcsere alkalmával. Ez úgy oldották meg, hogy azt a protézist, mellyel Zanardi a féket nyomta, úgy alakították át, hogy ne csúszhasson le a fékpedálról. Így a többieknek nem kellett egy mozgássérült fékprotézissel vezetniük órákon át, hiszen az gyakorlatilag Alex lábába volt építve. Ez egyben azt is jelentette, hogy Zanardi csípőből nyomja a féket minden egyes féktávon, ami igencsak megterhelő és fárasztó volt. Rájöttek: ha minden versenyző normál etapokat megy ezzel a technikával, Alex nem fogja bírni.

Ekkor jött Glock és Spengler, akik eleve tisztában voltak azzal, hogy gyakorlatilag az élményért vezetnek Zanardi oldalán, mert jó, ha az első tízben benne lesznek, és azt mondták, hogy ők elvállalják a 24 órát végig dupla etapokkal! Így ha Alex ezek között a dupla fordulók között szimplákat megy, ki fogja bírni.

A ROAL mérnökei és személyzete sem voltak restek. Amellett, hogy kifejlesztették a megoldást a fékezésre (a gázadást a kormánykerék lecserélésével, a régi, kormány mögötti gázkarral tették lehetővé), kérvényezték a versenybíróságtól, hogy a versenyzőcserék idejére lehessen jelen a boxutcában egy szerelő Zanardi segítségére, valamint homologizáltatták az új megoldásokat a versenyautón. A versenybíróság pedig jóváhagyta mindezt.

(Őszintén megmondom, nem tudom, ki találta ki, hogy fessék az autót Michel Vaillant-ra, de mindenképpen adott némi emocionális többletet.)

Ezek az emberek heteket dolgoztak azon, hogy legyen egy autójuk, amivel NEM lehet futamot nyerni, és Timo és Bruno is pontosan tudták, hogy mit csinálnak.

Amikor Alex az utolsó etapja után kiszállt az autóból, hullafáradtan és boldogan nyilatkozta:

„Rettentő fáradt vagyok. Mivel az emberi test azáltal hűti magát, hogy a vérkeringés a végtagokon keresztül halad, nekem pedig nincsenek lábaim, a karjaim pedig tűzálló overálban és kesztyűben vannak, elég fura helyeken izzadok. Arról nem is beszélve, hogy a protézis kialakítása miatt gyakorlatilag csípővel fékezek, ami nagyon nehéz ezeken a nagyon kemény féktávokon. Ez fizikailag nagyon megterhelő, ezért csak rövidebb etapokat tudtam teljesíteni. Igen, most mindenki arról beszél, hogy mekkora szó, hogy itt versenyez Alex Zanardi, de sokkal fontosabb az, hogy Timo és Bruno lehetővé tették, hogy velük versenyezzek, azzal, hogy dupla etapokat vállaltak, hogy segítsenek nekem. Nagyon köszönöm a csapatnak is és a BMW-nek is mindazt a támogatást, amivel lehetővé tették, hogy elindulhattam ezen a versenyen. Mindenki nagyon fáradt, és tudom, hogy ez általános jelenség a boxutcában 22 óra után, de ők az igazi hősök!”

Augusto Farfus vezet a versenyben. BMW-je furcsán ráng, rettenetes zajokat ad ki, majd úgy marad, megmozdíthatatlanul, a pálya szélén… De mindannyian reméltük, hogy ez volt az első és utolsó BMW ilyen hibával. Azonban nem volt szerencsénk. A 9-es rajtszámú BMW-t Timo Glock vezette át az utolsó etpra. Még két óra és 10 perc volt hátra. Bármennyire is felbosszantott Glock úgy egy éve azzal a német nyelvű interjúval, egyet tudtam: most igazán bízhatunk benne. Mert bármekkora halálos fáradtság ül is mindenki vállán, ha valaki képes arra, ahogy hazahozza azt az autót egészben, gond nélkül, akkor az Timo.

63 perc volt hátra. Az autón furcsa rezgés futott végig, aztán nem volt többé erő, ami továbbvigye. Glock leparkolt. A pályamunkások húznák-vonnák az autót, de Timo nem száll ki. Előbb konzultál a csapattal, aztán kiugrik – szigorúan meghagyva a pályamunkásoknak, hogy ne nyúljanak a versenyzőfülkébe –, felnyitja a motorháztetőt, bütyköl valamit… Beül, indít… Vissza akarja hozni az autót legalább a boxba.

Nem hiszi el, hogy vége van. Nem akarja feladni. 23 óra után, a 9. helyről nem lehet feladni a versenyt.

Nem lehet, de kell: miután minden gombot megnyomott és minden lehetségest megtett, nem volt tovább. A ROAL Motorsport 9-es rajtszámú BMW Z4-ét a pályamunkások a szalagkorlát mögé tolják.

Timo Glock ettől a perctől többé már nem az a figyelmetlen ex-F1-es versenyző számomra, aki úgy beszélt hozzám 20 percen keresztül németül, hogy nem tűnt fel neki, hogy egy árva szót sem értek abból, amit mond. Timo Glock ettől a perctől kezdve ugyanolyan „hős” a szememben, mint Alex Zanardi. Mert ha tehette volna, a hátára kapja az autót és beszalad vele a boxig. És nem maga miatt. A csapat és a versenyzőtársak miatt…

De vajon minden hiába volt? Több hónapnyi munka és 23 óra vezetés? A mérnöki erőfeszítések, a dupla etapok? De még mennyire, hogy nem volt hiába!

Végül is 500 körrel az összetett 25. helyén jegyzi a rendszer a csapatot. Függetlenül attól, hogy 63 perc (36 kör) hiányzott, a ROAL Motorsport, a BMW, Timo Glock, Bruno Spengler és Alessandro Zanardi történelmet írtak idén a Spa24-en. És amellett, hogy ez a csapat történelmet írt a technikai megoldások területén, lehetővé téve, hogy egy mozgáskorlátozott versenyző egészségesekkel versenyezzen együtt, példát mutatott emberségből, csapatszellemből, sportszerűségből, segítő szándékból. Mindabból, amiről szólnia kellene a sportnak (és az autósportnak is)!

Volt egy álmom. Az, hogy én mindezt egyszer majd még viszontlátom az autósport világában. Mert Alex Zanardinak is volt egy álma, és ezek az emberek ma nem a győzelemért, a pénzért,  dicsőségért vagy egyéb, ma magasztosnak hitt célért versenyeztek. Hanem azért, hogy egy versenyzőtársuk álmát valóra váltsák.
Uraim, önök ma nem fejezték be a versenyt. De ez nem számít egy cseppet sem, mert az egyik legszebb versenyt futották, amit valaha is láttunk!

Kedves BMW Motorsport, kedves ROAL Motorsport, kedves Bruno és Timo, őszintén, szívből köszönöm, hogy létezik még ilyen történet ma a világon!

Mert „akinek nincsenek álmai, annak élete sincsen!”.

Magyar Szilvia

Comments

comments