Nyisd ki a szemed! (jegyzet)

Fotó: TCR Official

Ismét zajlik a Fan Award szavazás a TCR honlapján. Aki felmegy a főoldalra és ott lefelé görget, az hamarosan megtalálja a bannert, ami alatt szavazni lehet a hétvége hősére. Erre a hétvégére három embert jelöltek. Jean-Karl Vernay-t, amiért sérült bordával is tudott jó eredményt elérni, Jens Reno Møllert a dobogójáért, amit egy éjszakányi autószerelés után ért el, kis költségvetésű csapatával, illetve Giacomo Altoét, kiváló teljesítményéért. A jelölések aztán kikerülésük után keltettek némi ellenérzést a közösségi média felhasználóinak egy részében. Sokan – teszem hozzá joggal! – szívesen láttak volna mondjuk bizonyos magyar versenyző(ke)t a jelöltek között, természetesen általában hozzátéve, hogy a mostani jelöltek is érdemesek a jelölésre, csak mások is azok lettek volna. Utóbbi részével magam is egyetértek, ugyanakkor nekem egy speciális jelöltem lett volna. Valaki olyan, aki – bár nem magyar, nem nyerte meg egyik versenyt sem és még csak dobogóra sem állt – talán mindenki másnál jobban megérdemelte volna most, legalább a jelölést…

Lent, a gokartpályán, a gödörben állították fel a TCR sátortáborát, ott is a legutolsó sátorban, a legmesszebb levő szegletben, ott, ahol a madár se jár, még csak eltévedt utazó sem, ott állt a hétvégén az egyszemélyes szakasz-csapat főhadiszállása… A “garázs” háta mögött Stian Paulsen Racing felirattal egy Mercedes Sprinter és egy – ha csak nem tévedtem nagyot eredetileg hajószállító – utánfutó. A Sprinter két szintre van osztva. Az alsóba pakolnak, a felsőn deszka, matrac, takaró: nem luxusszálloda…

Stian Paulsen az európai futamokra nevezte egyszemélyes csapatát a TCR-be, ennek megfelelően a hungaroringi volt a negyedik állomása végtelennek tűnő európai körútjának. Történetét jómagam a vlogjából ismertem meg, amit Facebook oldalán bárki elér. S abban a pillanatban, ahogy megismertem a sztorit, azon nyomban bele is zúgtam (mármint a sztoriba!), mint vak ló a szakadékba! 🙂 És eljött a magyar hétvége, ahol volt szerencsém együtt dolgozni ezzel a néha túlságosan is komoly, néha kifordított humorú, de mindenképpen szeretni és legfőképpen tisztelni való fickóval… (Rövid leszek, mert a hosszú verzió máshová kell!)

Szóval a dolog lényege annyi, hogy Stian mert nagyot álmodni… Nagyon nagyot! A low budget “világbajnokság” leginkább low budget programját álmodta meg, de sajnos elszámolta magát. Nagyon. Nem feltétlenül anyagilag, hanem abban, hogy az emberi szervezetet nem erre találták fel: hétvégén versenyzik, hét közben maga szereli az autót, maga szállítja, maga pakol ki-be, mindent maga intéz, éjszakánként a Sprinterben alszik a matracon… Pótkerék, esőgumi. Körülbelül ez a teljes cserealkatrész-készlet. Nagy a baj, ha összetörik az autó. Ott vége van a dalnak! A versenyhétvégére eljönnek a szerelő barátai Németországból, ahol a bázisa van idény közben, és a testvére Norvégiából, hogy segítsék a csapat működését.

Szombat délután, az időmérő után beszélgettem vele kissé hosszabban (néhány részlet):

A Sprinter felé mutatok, s egyáltalán nem szánom viccnek a kérdést:

– Szerinted meddig bírja ezt az emberi szervezet?

Stian elmosolyodik.

– Ez egy vicces kérdés, már abból a szempontból, hogy ha az előtt teszed fel, hogy ide érkezünk, és elérjük ezeket az eredményeket, amiket eddig itt elértünk, akkor azt mondtam volna neked, hogy bármikor szívesen feladnám. Monzában annyira kimerült voltam a verseny végén, hogy nem tudtam 4 métert megtenni. Egyszerűen nem tudtam elmenni a Sprinterig és felmászni a matracra. Körülnéztem, megláttam az autó mögött a szerelőszőnyeget, lerogytam rá és elaludtam. Ausztria után felhívtam a barátnőmet és azt mondtam neki, hogy feladom, elmegyek haza, eladom az autót és kész. Azt mondta, hogy erre aludjak még egyet, és aztán majd beszélünk. De most, ez után a pálya után, a nagyszerű eredmény után, amit elértünk az időmérőn, most, hogy kérded, azt válaszolnám rá, hogy örökké képes lennék csinálni!

Fotó: Magyar Szilvia

– Mikor ettél utoljára olyan ételt reggelire, ami NEM müzli?

– Nehéz megmondani, mert elég gyakran eszem müzlit.

(Ha valaki megnézi a vlog epizódjait, jól látható, hogy gyakorlatilag mindig… Mert az eláll a Sprinter hátuljában, és így reggelente kéznél van…)

– És mikor aludtál utoljára rendes ágyban?

– Ez már sokkal könnyebb: csütörtök óta egy szálláson alszom. De vasárnaptól szerdáig a Sprinterben aludtam…

Beszélgettünk még sok minden másról is, és ígérem, hogy ha eljön az ideje, olvasható is lesz. Vasárnap, a négy pontot érő nyolcadik helye után (ezek voltak az első pontjai a szezonban!) azt mondtam neki:

– Ugye tudod, hogy ez mekkora szívás?! Most már örökké ezt kell majd csinálnod! – és a Sprinterre mutattam, ami jól megpakolva készen állt a hosszú útra, vissza Németországba.

Stian veszi a lapot és nevet…

Ha valaki nyitott szemmel nézi meg a “Paulsen TV” epizódjait, nem azt a 4 pontot látja majd, amit eddig egész szezonban összeszedett. Azt a hihetetlen erőfeszítést, küzdést, munkát, szenvedést, áldozatot látja majd, ami véleményem szerint igenis megérdemelt volna egy jelölést így, a négy pont után!

De láthatunk még valamit: azt, hogy lassan az egész mezőny Paulsen-rajongó lesz, a szónak abban a különleges értelmében, hogy mindig és mindenkitől kap segítséget. Jó szót, társaságot, meghívást, szerszámot, ha kell, festést, gratulációt… A mezőny kinyitotta a szemét, észrevették a harcot, amit Stian Paulsen vív az álmaiért, és tisztelik érte.

És az a szerény véleményem, ha a szervezőség is megtisztelte volna, legalább egy jelöléssel, sokat lendíthettek volna előre a karrierjén.

Ha legközelebb lemész a paddockba, bárhol élj is, menj el a sor végéig, nyisd ki a szemed, és észre fogod venni nem csak az álmokat, hanem azt is, hogy mi van az álmok mögött… Érdemes.

Fotó: Magyar Szilvia

 

Magyar Szilvia

Comments

comments

Tags: