A végére marad egy mosoly – Lap Timing Kupa, Hungaroring

A paddock zsúfolásig tele volt…

Olyan 200 éve nem voltam áprilisi nyitórendezvényen a Hungaroringen, magán a pályán is 2020 októberében utoljára, no meg ígérte néhány régi ismerős, hogy ők is jönnek, ezért gondoltam, hogy fogom a kis laptopomat és fényképezőgépemet, és jól fogom magam érezni.

Nem minden jön be mindig úgy, ahogy tervezzük, de legalább buszjárat volt, ha jó idő meg rendes viselkedés nem is minden nap, mindenkitől. Meg itt-ott még nem volt tökéletes a szervezettség, finoman szólva… Mindazonáltal azért feltaláltam magamat (meg mások is, némelyek talán a kelleténél jobban is…) Szóval ilyen volt a híres idénynyitó Közép-Európai Zóna Kupa és további millió féle verseny, megfűszerezve egy kis TCR Eastern-Europe-pal.

„És minden úgy van, ahogyan rég” – vagy majdnem (péntek)

Nagyon meglepő módon már kora áprilisban fel lehetett jutni rendes, járatos busszal, egészen a főbejáratig. Ez azért volt nagyszerű, mert így nem kellett egyéb, saját járműveket bevetnem. Az időjárás nem volt sem rossz, sem jó, kollektív teszthez megfelelő, fényképezéshez nem annyira.

A sajtóközpontban 2019-ben megállt az élet. (Később eszembe jutott, hogy gyakorlatilag mindenhol máshol is, ahol sok ember dolgozna együtt…) A Wifi hálózat neve és a jelszó még 2019-es, és a női WC-ben a külső csap is pont ugyanúgy csepeg, mint amikor utoljára erre jártam, még 2019 áprilisában (2020-ban nem jöhettünk fel, a járvány miatt).

Ahol azonban a változás tagadhatatlan, az a Vukovic Motorsport, ahol az egykori csapatvezető ismét felcsapott versenyzőnek. Úgy ránézésre 20 kiló mínuszt tippeltem, a fekete overál zöldre változott, akárcsak az autó, mivel találtak valamiféle szponzort, és minden olyan zöld lett, hogy az az érzésem támadt, hogy megint éretlenkedünk. (Később kiderült, hogy tippjeim és érzéseim eléggé helytállóak.)

A pálya körül is voltak változások, biztonsági okokból új kerítések, azokra új „fotós ablakok” kerültek fel. Némely ezek közül mondjuk Jimmy Clairet vagy Dusan Borkovic számára még elérhető magasságban is van. Mivel én amolyan Aurélien Comte magasságú vagyok, kénytelen voltam továbbra is felmászni a négyes kanyar fölötti betontalapzatra. Sebaj, jó időben onnan lehet kiváló képeket lőni. Ebben az időben, ezzel a géppel (8 éves bridge gép, amúgy is voltak gyengeségei), innen csak próbálkozni lehet, de legalább elvagyunk.

Ez a fényképezőállás most már nagyon biztonságos… Talán Jimmy Clairet vagy Dusan Borkovic fel is érné “sámli” nélkül.

Apropó, ha már a Vukovic Motorsport és Aurélien Comte szóba kerültek: előbbi kizöldült, utóbbinak viszont nem jutott hely az egyébként 14 állandó nevezővel rendelkező bajnokságban – mert, ugye, emlékszünk még rá, mi történt, amikor a M1RA és Dusan Borkovic indultak a TCR Eastern Europe-ban? Igen, ízzé-porrá lett verve a mezőny. Namármost, ezt senki nem akarta újra, így aztán Vukovic mellett egy idősödő, meglehetősen termetes, horvát úriember, Kovac versenyez a másik Renaultban. Nem kell attól félni, hogy kört ad a mezőnynek, mivel vasárnap 25 perc alatt kört kapott mindenkitől.

Vukovic Motorsport: új autók, új szponzor, új szín, új versenyzők…

Ha meg arról van szó, hogy elvagyunk-e, nos, igen: a mezőny fele a szabályokat nem ismeri, a másik fele vezetni nem tud rendesen, így aztán pénteken, a tesztnapon gyakorlatilag több piros zászlót láttunk, mint autót… Jó, egy kicsit túloztam, de nem nagyon.

Gondoltam, felkeresem egyik régi ismerősömet a paddockban, és közelebbről is megnézem azokat a zöld (bocsánat, de annyira bizarr, hogy nem tudok elvonatkoztatni tőle) Renault-kat. Beszélgetésbe is elegyedtem Milenkóval, mely nem egészen 3 mondatig tartott, mikor is fogta magát, és mindenféle megjegyzés nélkül, a harmadik mondatom közepén kisétált a garázsból… Szíven ütő viselkedés éppen tőle, de hát nem minden volt éppen úgy, ahogyan rég… Talán csak az angol (nem) tudása. Na, az a régi…

Az az árnyalatnyi különbség (szombat)

Szombatra nem éppen árnyalatnyival romlott az idő… Először szakadt, aztán esett, aztán fújt a szél, aztán meg olyan hideg lett, mintha nem is a Lap Timing Kupán, hanem a Lapland Ralin lennénk. Homoláék vadiúj, egyelőre hófehér Hyundai Elnatrákat próbáltak betörni a hétvégén (a TCR Europe-ra), de az időmérőn még nem igazán ment a régi ismerősnek. Nem ment a másiknak sem, Vukovic 10. helye olyan legendás körülmények között született, mely eszembe juttatta a 2020-as idényt, ismételten.

Történt ugyanis, hogy rádiózott a boxba, mielőtt bejött volna, hogy a csapat legyen szíves kicserélni az első kerekeket. Mivel, ugye, az első tengely a hajtott tengely, logikus is, hogy ott cserélem, ha csak az egyik tengelyen. Amikor beállt a boxba, akkor vette észre, hogy nade a csapat a hátsó tengelyen cseréli a gumikat! (Gondoltam is, hogy most érzi, mit érezhetett szegény Comte, amikor a csapat mindenféle butaságot művelt 2020-ban…)

Közben Mato Homola az eső áztatta célegyenesről posztolt sztorijában azt írta, „Milyen gyönyörű vasárnap!” van. Válaszoltam neki, hogy különös tekintettel arra, hogy ez egy szombat… 😀

Poénkodást és 2 pár szétázott zoknit félretéve eljutottunk a versenyekig is, melyek közül a TCR Eastern Europe-on, a mezőny közepéből induló két régi ismerősünk a dobogón végzett. Vukovic már a második kanyarban a második volt, később is csak Homolának engedett, mondván, az ifjú szlovák úgysem ebben a bajnokságban megy, és felesleges lett volna feltartani. (Na ja, ezt a gondolkodást kellett volna megőrizni vasárnapra is!)

Szóval a verseny után megjött Milenko beszédes kedve, már ami arra vonatkozik, hogy mennyi mindent ért el azóta, hogy utoljára találkoztunk, és milyen büszke minderre: fogyott 20 kilót, letette a cigit 30 év után. Elment tesztelni Hockenheimbe, ott összehasonlította a köridőit azoknak a versenyzőknek a korábbi köridőivel, akik versenyeztek nála (Jack Young, Dylan O’Keeffe, Aurélien Comte), és ebből leszűrte, hogy teljesítménye elég kell, hogy legyen ahhoz, hogy itt az élen versenyezzen.

Hadd tegyem fel – csak úgy magamnak – azt a nem teljesen hülye kérdést, hogy jelen technikájú autóhoz, melyben a motor és a sasszé is új / módosított, hogyan hasonlított köridőket az említett versenyzőktől, akik még csak a régi autóval sem tettek meg soha, egyetlen kört sem a Hockeheimringen… ?? Hacsak valamelyiküket elő nem halászta egy fél napra, és nagy titokban bele nem dugta ebbe az autóba azon a bizonyos teszten…

Szóval, hagyjuk Vukovicnak befejezni a szónoklatot, miszerint ő meg volt győződve arról, hogy tud majd ilyen erősen kezdeni az idény elején.

Első nekifutásra nem volt rossz, valóban.

Mielőtt felmentek a dobogóra, akkor lőttem ezt a képet. Egy régi ismerősöm megjegyezte, hogy „Ez olyan cuki.” Én erre csak annyit válaszoltam neki, hogy valóban aranyos, bár szerintem Milenko Vukovic sokkal cukibb volt azzal a húsz kilóval, a szerény kis mosolyával, meg a ténnyel, hogy azt mondta, hogy lehetőséget ad nagyszerű, ámbár pénzzel nem rendelkező versenyzőknek, csak azért, mert nagyszerű versenyzők, és kiváló, aranyos emberek. Na, ekkor én voltam büszke Vukovicra, és nem azért, mert bármelyik versenyző a barátom volt a fentiek közül, hanem azért, mert ez a helyes gondolkodásmód!

Természetesen nagyon is jó dolog, hogy ütőképes autót építünk, megszabadulunk a súlyfeleslegünktől és leszokunk a dohányzásról. Mindez becsülendő dolog, és bárki büszke lehet magára, ha ilyesmit ér el. A gond pusztán csak annyi, hogy van egy árnyalatnyi különbség aközött, hogy valaki büszke saját magára, és aközött, hogy mások büszkék rá! Mit árnyalatnyi?! Óriási!

A hétvége fényképe (vasárnap)

Még nem beszéltem róla, hogy egy nagyon-nagyon régi barátom is feltűnt a médiaközpontban. Olyan régóta ismerjük egymást, hogy talán nem is emlékszünk, milyen volt azelőtt. Fura volt olaszokat itt látni, de Pietro barátom testvére, Antonello a Twingo kupában volt érdekelt. Nem éppen a túraautózás csúcsa az sem, meg az autókat sem frissen rakták össze, de arra, hogy jól érezzük magunkat, teljesen megfelelő.

Vasárnap kissé elszaladt a TCR-es mezőnnyel a ló… Ha van olyan 60 féle autó egy versenyhétvégén, kb. 10 különböző kategóriában és futamban, könnyen ki lehet találni, melyik verseny lesz az, amin kiborul a liszt. Igen, az, amelyben csak TCR autók mennek… Jelen pillanatban, ugye, a TCR Eastern Europe.

Történt ugyanis, hogy Vukovic a 8. helyről indult, de az új Elantrák is körülötte álltak a rajtrácson. A Renault új motorjában akkora nyomaték és gyorsulás van elrejtve, hogy azt valami iszonyat látni!! Egyszerűen nincs autó, amely felveszi vele a versenyt 100 km / h-ra gyorsulásban és végsebességben. Már 2020-ban, Comte alatt is jó volt a motor, ezek az értékek a futamok alatt folyamatosan lilán világítottak, jó 20%-kal verte az autó a teljes mezőnyt (csak ezekben az értékekben, sajnos), de a motor folyamatos gyújtáskimaradásai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy azt le kelljen cserélni. Íme, az új, „gyújtáskimaradási extrát” (egyelőre) nélkülöző változat: a harmadik körtől vezetett Vukovic, mögötte Homola. Alig fordultak a célegyenesre, az otthoni műhelyben összerakott Renault úgy hagyta faképnél a Hyundai csilli-villi, vadiúj Elantráját, hogy Matyi barátunk is csak nézett, mint a moziban. Igen ám, csak ehhez a motorhoz sajnos az autó többi része és a versenyző sem ér fel: Vukovicnak egyetlen tiszta féktávja sem volt, a pálya kanyargós részén mintha nem is lett volna beállítva az autó, a célegyenes végén gyakran alig lehetett megtartani, annyira szitált. Így aztán, amit Vukovic nyert a réven, azt a vámon el is veszítette, Homola már a sikánban a nyakán lihegett, a pálya közepén már előzni próbált.

Szoros csata volt, de ha az eszüket is használták volna, nem csak a motorerőt, akkor nem tört volna ki a hisztéria ismét.

Itt hiányzott a szombati gondolkodás Vukovic fejéből vasárnap, mivel neki annyira kellett az az első hely, hogy mindent vagy semmit kezdett játszani Homolával. Már a verseny közepén is volt olyan féktávja, hogy a szlovák fiú nekikoccant hátulról, de nem sokkal a verseny vége előtt ez ismét megtörtént. Később Homola azt mondta, még soha nem látott embert így vezetni maga előtt, egyszerűen olyan kiszámíthatatlan féktávokat vett.

Száz szónak is ugyanaz lesz a vége: mire a Renault-t összekaparta gazdája a bukótérből, addigra Homola és két csapattársa is elhúzott mellette. Amíg a versenybíróság vitatta az ügyet a leintés után, a dobogó alatt álltunk mind. Már nem is tudom miért lepődtem meg azon, hogy Milenko ismét levegőnek nézett. Gondoltam egy darabig, hogy üveges volt apám, de aztán más valaki odabiccentett egy helót, szóval nem voltam áttetsző… Sőt, miután a versenybíróság (elég érthetetlen módon) Homolát meszelte el, és visszahívta Vukovicot a dobogóra, az ő látása is megjavult. Én felfelé mentem ugyanabban a lépcsőházban a díjkiosztó után, amiben ő lefelé. Oda is kiabált, hogy „Ciao Szilvi, see you later!”. Értem. Szóval miután megkapta, amit akart (talán a kupa, talán a dobogó, talán az, hogy Homolát megbüntették, ki tudhatja, mi jár a fejében?!), egyből láthatóvá váltam.

Nem nagyon voltam erre felkészülve, 3 napon belül másodszor (és nem utoljára!) ríkatott meg az egyik azon 3 ember közül, akik miatt napok óta áztam és fáztam a Hungaroringen… Pietro jött oda a sajtóközpontban, aztán megpróbált egy poént elsütni.

Tudni kell, hogy majdnem 10 éve már, hogy Pietróval nekiálltunk dolgozni a 10 év WTCC című könyvön, mely sikerült is, meg nem is, de leginkább évekig tartott, nagyon fárasztó volt, és gyakorlatilag senkinek semmi haszna nem lett belőle. A poén így szólt: „Kicsit elvesztem a számolásban, de szerintem közeledik a TCR éra 10. éve. Írjunk megint egy könyvet?” A könnyeim között kitörő röhögésen keresztül alig bírtam kinyögni, hogy pontosan hová is mehet el mindenki a TCR-es vezetőségből. (Nem írom le, ki lehet találni!)

Korábban megbeszéltük, hogy megkérdi a tesóját, szeretné-e, hogy csináljak pár képet róla. (Mivel a fényképezőgép nálam volt, és ebben az esetben láttam volna értelmét, hogy a Hungaroringen fagyoskodok.) Azt mondta: „Megkérdeztem a bátyámat. Igen, szeretné a képeket. És kérdi, hogy mennyibe kerülnek.” Mire én (elsősorban a régi barátságra való tekintettel): „Ezt a kérdést nem értem.” Pietro: „Én viszont értem ezt a válasz.” 😊

Aztán kifejtette, hogy mindaz, amit érzelmileg beleteszek ebbe az egészbe, egyszerűen nem éri meg. Majd hozzátette az utolsó poént: „Megyek, feltöltöm a kamerákat. Ha még egy kamerát teszek a testvérem kocsijába, a kamerák többet fognak érni, mint az autó.” 😊

Segített is a röhögés, meg nem is…

A Janík Motorsportnál érdeklődtem Homola után a mellesleg cseh csapattulajdonostól… Már péntek óta úgy éreztem magam ebben a Kelet-európai paddokban, mint szegény Kern András a Gyorsreagálású hadtest című kabaréban, amikor Gálvölgy János azt mondja neki a telefonban: „Na, látod, én rögtön tudtam, hogy magyar vagy! Csak egy magyar lehet ekkora hülye, hogy megtanul egy csomó nyelvet, és egyiket se tudja használni!” Szóval újabb felvonás, jobb híján angolul próbálkozom, kevés reménnyel:

– Can I talk to Mato? (Beszélhetnék Matóval?)

– Slovensko?

– English, Finnish, Italian, French – sorolom neki a jelenleg elérhető választékot. Valamiért a magyart nem említettem, nyilván mert nekem evidensnek tűnt, hogy beszélem. Erre ő:

– A little French. De én beszélek egy kicsit magyarul is!

😀 😀 😀

Azért Homolával már angolul oldottuk meg. Azt is megtudtam tőle (sok minden más mellett), hogy vezetéstechnikailag mennyire tér el az Elantra az i30-tól. Teljes mértékben. Mivel más a felfüggesztés és a tengelytáv, teljesen más vezetési stílust igényel. Egyelőre még szokni kell, és arra is szeretnének rájönni, hogy időnként miért nem azt csinálja az autó, amit szeretnének (és amit 5 perce még gond nélkül csinált ugyanezzel a beállítással).

Ha már Homolát meghallgattam a Vukovic esetről, gondoltam, meghallgatom a másik felet is, de előbb váratott magára a huzatban vagy negyed órát, aztán elment mellettem kétszer, aztán elkezdte mondani, de elrohant a mondat közepén ismét. Egy fotós kollégától megkérdezte, mennyit fizessen a képekért, majd visszajött, és annyit mondott: „Homola egyszerűen nekem jött. Nagy csalódás ez számomra egy ilyen kaliberű versenyzőtől.” Majd hozzátette, hogy ha csináltam képeket, elküldhetem.

Kérek engedélyt ezek után úgy kezelni Milenko Vukovicot, ahogy ő kezel engem. Ugyanis őszülő halántékkal és egy doktori címmel a zsebemben, lehet, hogy nem kellene 16 éves kislányként néznie rám…

Elérkezett a nap fénypontja, amikor hasznossá lehettem 25 percre, a Twingo kupa idejére. Sajnos volt egy baleset, így annyi kép sem lett, amennyi lehetett volna, de akadt pár értelmes darab. Antonello visszaesett, mivel el akarta kerülni a balesetet, és valahol a 20. pozíció után futott be. Valamivel előttünk gyalogolt a paddockban, miután a parc fermében hagyta a Twingót. Pietróval követtük. A hétvége fényképét akkor csináltam, amikor ez a huszonvalahányadik helyen végzett srác, aki négy roncsderbin volt túl, melyekért átrepülték fél Európát, a délutáni nap fényében visszafordult és elmosolyodott.

Nem száguldott az élen, nem fedezték fel, nem állt dobogóra, nem kapott serleget, még csak pontot sem szerzett. Csak jól érezte magát három napig a Hungaroringen…

A végére maradt egy mosoly 🙂

Szöveg és fotó: Magyar Szilvia

Comments

comments