Fotó: Magyar Szilvia
„És észt voltál, litván, román… Most hallgass és fizess…” – nem mondom meg, honnan az idézet, ugyanis egy jó magyarnak ezt a verset illik ismernie! Ezt a cikket két okból írom meg, habár nem akartam: az egyik, hogy némelyek nem értették az egyik korábbi cikkemben a zárójelest megjegyzést, a másik pedig az, hogy amióta hazajöttünk Zandvoortból azóta is folyamatosan olvasom olyan külföldi versenyzők okolását ütközésekért, amikről ők nem tehettek, de a másik résztvevő magyar volt, s hát okolni csak kell valakit, nem igaz? Álljon itt a csupasz valóság arról, hogy mi történt azon a vasárnap délutánon a paddockban. Az egyetlen helyen, ahol soha nem féltem, mert az elmúlt 10 évben (!) olyan volt nekem, mint az otthonom. Sokkal régebb óta, mint bármely magyarnak.
Zandvoort, vasárnap délután. Én már megharcoltam a magam kis „senkit nem lehet megtalálni és senki nem ér rá” harcomat a TCR EU paddockban, és nem is esett jól, meg más bajom is volt. Szóval enyhén zaklatott voltam. Amikor jó másfél-két órája Michelisz Norbert és Yvan Muller Hyundai versenyautói megfeneklettek a korláton, majdnem sírógörcsöt kaptam! Nem a törött autók miatt. Amiatt, mert nekem már nagyon elegem van ebből az egész Michelisz-Muller csetepatéból és a már művileg felgerjesztett és mesterségesen magasan tartott indulatokból!! Már az is kiverte a biztosítékot, amikor a hungaroringi WTCR-t reklámozó plakátot megláttam! (Muller és Norbi néztek farkasszemet egy szép festményen.) A sajtótájékoztatón meg Francois Ribeiro hozzátette, hogy ha Senna és Prost idejében lett volna közösségi média, akkor ugyanezeket az üzeneteket olvashattuk volna. Ennyi lenne? A halálos fenyegetés legális eszköz, mert az érdeklődést fenn kell tartani, és ez bolt Ribeirónak? Szóval, amikor megláttam, hogy éppen ez a két autó (nem mehetett volna egymásnak bármely másik kettő a maradék 25-ből, tessék mondani?!) áll ott, velem megint megfordult a világ. Már hányok ettől az egész cirkusztól!!
Szóval az YMR kamionja ott állt a paddock legszélén, ahol már a madár sem jár. Kicsit távolabb a BRC kamionja, aztán szépen sorban a többi. A világon senki sem járt arra, amikor megpróbáltam bekopogni Mullerékhez, megkérdezni Yvant (aki vélhetően már nyugodtabb volt), hogy mi is történt pontosan. Erre előkerült két férfi (nem tudni, hogy kihez tartoztak, kik voltak, mit akartak, lehet, hogy csak tettették, hogy franciák, lehet, hogy tényleg azok voltak, ki tudja?), elhívtak az ajtótól, mielőtt a kezemet kopogásra emelhettem volna, mondván, hogy magánterületen járok. Aztán elkezdtek faggatni, elkapták a passzt a nyakamban (éves passzom van, a nevem is rajta, és aki nem teljesen hülye Magyarországgal kapcsolatban, el tudja olvasni, hogy Magyar vagyok. Így, nagy és kis betűvel is!), és jöttek a kérdések: hogy ki vagyok, mit akarok, mit képzelek, honnan jöttem – igenis fontos, mondjam meg! – közöm nem lehet Yvanhoz, ha magyar vagyok, ez a legrosszabb, amit el tudnak képzelni, és azonnal ez meg az! Közben mindketten a passzomat rángatták, egyikük az égő cigarettáját majdnem az egyetlen nálam (és rajtam) lévő pulóverbe nyomta. Én semmit nem tudtam róluk, de nekik megvolt a fotósmellényem száma, a passzom száma, a nevem, a publikációm, és a kezeik között voltam. Hogy ők kik voltak, arról még mindig nem volt fogalmam sem! Halálfélelmem volt! Bármit megtehettek volna velem, senki nem látta! Az YMR egyik szerelője járt arra, és odaszólt, hogy mi folyik itt. Mondom, hogy Yvannal szerettem volna beszélni. Mondta, hogy akkor menjek csak, majd ment a dolgára, de a másik két fickó csak nem akart leakadni rólam. Amúgy sem voltam jól, mint mondtam, de itt vége volt: összeestem a lépcsőre és zokogni kezdtem! Ezt kaptam, amiért magyar létemre oda próbáltam menni Yvan Mullerhez!
Az előbbi szerelő jött arra megint, kérdezte, hogy most miért sírok itt a lépcsőn. Nem hiszem, hogy sokat értett a zokogástól, de a következő emberke egy négyéves kislány volt, aki megállt mellettem. Aztán pedig: ezt az akcentust soha nem tévesztheted el, ha egyszer sikerült végre megszoknod:
– Te miért sírsz itt a lépcsőn? – kérdi Yvan.
– Az imént majdnem megvert két francia, mert magyar vagyok és beszélni akartam veled – próbálom előadni a dolgot érthetően.
– Amilyen üzeneteket én az elmúlt két évben kaptam… – kezdi Yvan, és én még mindig nagyon fel vagyok pörögve, mert szerintem nem hagytam neki befejezni a mondatot.
– És én pontosan, részben azok miatt az üzenetek miatt szégyellem, hogy magyar vagyok, átrepülöm a fél kontinenst, lejövök a paddockba, hogy a munkámat végezzem és megkérdezzelek téged is, hogy mi történt, és erre két francia majdnem meglincsel, mert magyar vagyok! Én nem bántottalak téged!
– Na, gyere csak velem! – elindul. – Gyere velem!
Nem megyünk messze. Megállunk a garázs hátuljában. Egy asztalon van ásványvíz, alma, banán, és valamikor volt gumicukor is… Az jut eszembe, hogy a Citroën luxus hogy összement.
– Savas vagy mentes?
– Tessék?
– Savas vagy mentes vizet kérsz?
Nem tudom, hogy az emberek miért hiszik, hogy oltári nagy, lélekszaggató sírás után a pohár víz megoldás (mert szerintem nem az, legalábbis az örökre darabokra tört világegyetemet nem ragasztja össze), de kedves gondolat.
– Mentest. Köszönöm!
– Szóval, mit akartál kérdezni?
– Csak azt, hogy mi történt.
És Yvan elmondja. Nem okolja Norbit. Nem mond ilyeneket, hogy nem érdeklik a hülye kifogásai, és semmi ilyesmit, amit állítólag másoknak mondott. Szokás szerint nem beszél sokat. Közben a gumicukros dobozt rázogatja: a kicsi hagyott benne 2 szemet. A gyerekek csodálatos lények – elmosolyodok. Versenybaleset volt. Megesik az ilyen. Nyilván nem volt szándékos. Ilyen a versenyzés, el kell fogadni.
– És most mi lesz autóval? – kérdem.
– Meg fogjuk szerelni.
– Meg tudjátok szerelni holnap reggelig?
– Nekem vannak a legeslegjobb szerelőim a világon! Meg fogják szerelni! Lehet, hogy nem alszunk az éjszaka, de holnap reggel itt fogunk állni a kvalifikáción egy kész autóval! Iszol még egy pohár vizet?
– Nem kérek. Köszönöm szépen! – mondom, mert a víz még mindig nem javítja meg azt, ami most már örökre összetört…
Elköszönünk, és én valami olyat teszek, amit eddig soha: bedörömbölök egy kamion ajtaján, olyankor, amikor vélhetően csapatértekezlet van: Gabriele Tarquini nyitja ki.
– Ciao! Posso parlare con Norbi?
Nem tudom, hogy azon lepődött-e meg, hogy bekopogtam, vagy azon, hogy Norbival akarok beszélni egy értekezlet közepén, vagy, hogy olaszul kérdeztem meg, de kihívta nekem.
A pohár víz azt sem oldotta meg, hogy ne nézzek ki úgy, mint aki kb. 10 perce még nagyon sírt. Úgyhogy Norbi elmeséli, hogy összeértek egy pillanattal korábban és eltörött az autóban ez vagy az, és ezért az autó nem tudott kanyarodni, és nem tehet róla.
– De, ugye valami más baj is van? – kérdi, amikor rám néz a magyarázat után. – Csak törött autók. Törött autókon nem érdemes sírni.
Törött autón utoljára tavaly Oscherslebenben sírtam, és ekkor még nem tudtam, hogy ugyanazon a törött autón fogok újra, 24 óra múlva itt, Zandvoortban is (Igen, Paulsen SEAT-járól beszélek). Ezen kívül a törött autók nem nagyon érdekelnek, mert mindenki másnak van pénze és szerelője, és meg lehet szerelni az autókat. Ellenben az nagyon is felzaklat, ha meg akarnak verni csak azért, mert magyar vagyok. És ezt el is mondom Norbinak. Mármint, hogy én egyiküket sem bántottam, és szerintem nem szolgáltam rá arra, amit az imént két ismeretlentől kaptam.
A végső konklúzió egy ölelésen túl annyi volt, hogy nem kell velük törődni. Ez nyilván igaz, és a „Don’t take it personal!” (az egyik sajtófőnök mondta később) is szó szerint megállja a helyét, hiszen nyilván nem a személyemmel, hanem a nemzetiségemmel volt problémájuk. De vajon azzal törődött-e volna bárki is, ha nem jön arra az a szerelő, és ezek ketten megvernek? Érdekelt volna bárkit is, hogy én ezt azért kaptam egy idegen országban, mert egyesek klassznak, érdekesnek, hasznosnak, hatásos reklámnak, vagy istentudjaminek minek tartják ezt a futballhuliganizmushoz hasonló, leginkább a magyar, de másik országok médiája által is túlgerjesztett, a magyar nemzeti indulatokon alapuló műbalhét, amiből lassan két éve nem tudunk (egyesek nem akarnak!) kiszállni?? Vajon Ribeiro akkor sem látná benne a problémát? Vajon megnézte volna-e a magyar közösségi média, hogy mit csinált??
Nem, senkit nem érdekel, hogy eljutottunk oda, hogy nem mehetek le a paddockba, mert ha rájönnek, hogy magyar vagyok, megvernek.
Az első verseny után Rob Huffot kaptam diktafonvégre (ez még az affér előtt történt). Azt a Huffot, akivel – ki tudja miért – az első közös pillanatunktól fogva szeretjük egymást, akinek eddig annyi magyar rajongója volt, mint égen a csillag, és akinek az elmúlt 8 évben a világon soha semmi afférja nem volt Norbival. Amíg nem találkozott a szalagkorláttal a Nürburgringen, alig egy hete. És a kérdés nem erre vonatkozott, de Huffyt mintha felhúzták volna, mert igen, hozzá is elért az, hogy most akkor, akik eddig őt szerették a Hungaroringen, már nem szeretik, mert Norbi nem lehet hibás semmiért. És végigmondja, kérdés nélkül is:
„Én csak vezettem az autómat. És ezzel a stewardok is egyetértettek. Igen, ez így most nehéz. Az utolsó ember, akivel problémákat szeretnék, az Norbi, nyilvánvalóan! Mert barátok vagyunk, és a többi… Azt hiszem, Norbi nehéz helyzetben volt, mert a verseny elején Guerrieri meglökte, szóval vesztett néhány helyet. És azt hiszem, hogy ezért talán egy kicsit indulatosan vezetett. Utána odajött hozzám és bocsánatot kért, és a sajtónak úgy kommentálta, hogy nem az én hibám volt. Én a büntetésről sem tehetek. Nem az én döntésem, hogy büntetéseket osztogassak valamiért. Én sajnálom a magyar rajongókat, én sajnálom Norbit, de én erről az egészről nem tehetek. Ő érkezett mögém, ő lökött meg engem, őt vizsgálták a stewardok, őt büntették meg. Igen, nehéz szituáció. Tényleg nem tehettem róla. Az autónak volt gondja, ezért az egyenesben sebességet veszítettem, de a kanyarokban ugyanolyan gyors voltam, mint bárki más. Szóval még mindig harcban voltam a pozíciómért, és a stewardok azt mondták, hogy jogom van a saját pozíciómért harcolni, és senki nem várhatja el, hogy egyszerűen eltűnjek. De ez a múlt, felejtsük már el!”
Valóban, felejtsük már el a múltat! Mindenkinek elege van belőle!
Hogy Norbit megbüntették 10 rajthelyre az Yvan Muller esetért? NEM. Norbit nem amiatt büntették meg, mert egy műszaki hibás autóval nekicsapódott Yvan Muller autójának. A büntetés tényét közlő lapon a következő áll: „10 rajthelyes büntetés a következő versenyen, amin a versenyző részt vesz, figyelembe véve a korábbi hasonló eseteket, alkalmazva az FIA WTCR szabálykönyvének 45 d) bekezdését.” Vagyis: Michelisz Norbertet azért büntették meg, mert ez már a sokadik ütközés volt idén, amiben részt vett. Hozzá kell tenni: ebből a 10 rajthelyből Norbi hatot tudott letölteni, mert nemes egyszerűséggel nem volt több autó, ami mögé még hátrébb lehetett volna sorolni. Egyébként a 20. rajthelyet szerezte meg, mert valaki kitalálta, hogy a BoP nem jó úgy, ahogy van, mert a belga és francia csapatok versenyzői nem szereznek pontot így az életben sem. A BoP drasztikus megváltoztatása vezetett oda, hogy Hyundai versenyautóval nem lehetett rendes kört megtenni Zandvoortban. Szóval, ha már le kell tölteni egy 10 rajthelyes büntetést, szerintem akkor a legjobb, amikor a BoP miatt amúgy is a mezőny hátuljában kullog az autónk.
Huff még a végén odaszúrt: „A Hyundaiok a BoP miatt nem tudtak harcolni a mezőny elejével, de hát erről sem tehetek. Nem vagyok én FIA, hogy eldöntsem, hogy a Hyundaiok olyan BoP-t kapjanak, amivel aztán a világon semmire se lesznek jók a pályán!”
Attól tartok, szegény Huffy is fel volt pörögve, még az előző egy hét eseményei miatt, hiszen én nem állítottam, hogy bármiről is tehet, attól függetlenül sem, hogy magyar vagyok. A helyzet azonban az, hogy ő is pontosan tudja, hogy én nem az a típusú magyar vagyok, aki az olyan üzeneteket küldözgeti akármelyik versenyzőnek is, nemzeti felindulásból… És arról meg én nem tehetek, hogy mások küldözgetik őket…
Hogy mivel szeretném ezt lezárni? Csak annyival, hogy szálljunk már végre le Yvan Mullerről (és Rob Huffról meg Stian Paulsenről IS!), és hagyjuk már abba a külföldi versenyzők okolását, amiért magyarok a korlátba nyomták őket, akár műszaki hiba, akár félreértés, akár valami más, rajtuk kívül álló ok miatt. Megtörtént. Attól, hogy valaki magyar, még ugyanúgy „por meg hamu”, mint bármely más nemzet fia. Hibázhat, eltörhet a kormányösszekötője, elnézhet egy kanyart – ettől még nem lesz a másik rossz ember! Igen, a másik lehet, hogy nagyon mérges lesz, és anyázni fog a rádióban vagy a toronyban. És lehet, hogy a magyarokat meg fogják büntetni – jobb esetben nem azért, mert magyarok. De hagyjuk már abba könyörgöm!!! A halálos kívánságok küldözgetését, az ártatlanokat hibáztató cikkek irkálgatását, a népharag gerjesztését, azt, hogy a túltengő nacionalizmus futballhuliganizmussá alakítja a paddockot, amit eddig az otthonomnak tekintettem! Elég volt! Álljunk le mindezekkel, mielőtt valaki meghal, legyen az egy négy éves kislány, egy magyar újságíró, vagy egy bármilyen nemzetiségű versenyző!!
Vagy ha nem, akkor mi lesz? Hogy befejezzem az idézett verssorokat: „Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.”
Magyar Szilvia
Social Profiles