Legalább teátrális a környezet…
Már megint színház volt az egész világ. Már ami a WTCC világát illeti Vila Realban. Na de miért mászkál Tim Coronel az asztal alatt? Hány Monteiro áll az asztalon? Hogyan (nem) vett revansot Yvan Muller (és egyáltalán miért mosolygott egész hétvégén, mint a tejbetök)? Milyen hosszú a portugál himnusz valójában? Hogyan lett Nagy Norbertnek nagytestvére? Meddig írnak alá a ladások? Hogyan teszteljük a Medical Centert? Kik trollkodták szét Huff TAG Heuer díjátadóját? És végül mit kap az, akinek fűt-fát megígérnek a WTCC-ben? A Vila reali városi színház ismét műsorára tűzte Verseny a házak között című előadását, főszerepben a WTCC versenyzőivel. Alább e komitragédia szubjektív kritikáját olvashatják egy színpadi munkás tollából…
Számomra az előadás csak szombaton reggel vette kezdetét, ügyes-bajos munka-ügyeim miatt, melyeket a szomszéd ország fővárosában volt szerencsém elrendezni. Amúgy ez a félsziget jó hely, csak olyan dolgot ne kelljen csinálni, ami szervezést igényel, mivel abba a szervezésbe a legnagyobb jószándék is belefullad. Szóval valahogy csak átjutottam a határon péntek éjjel, szombat reggel pedig arra ébredtem, hogy két rajtrácslánnyal osztozom helyi ismerősöm emeleti fürdőszobáján… Eleinte azt hittem, valakire hajnalban tört rá a takaríthatnék és egy porszívót hallok, de később kiderült, hogy ez egy hajszárító…
Ez még csak hagyján lett volna, de tavaly óta nem emlékeztem arra, hogy az utolsó lépcsőfok jó 5 centivel magasabb, mint a többi, így a napomat azzal folytattam, hogy leestem a legalsó lépcsőfokról. Szerencsémre jellemzően ez később azt indukálta, hogy meg kellett látogatnom a Medical Centert. Mindig jó, ha új barátokat szerezhetek!
Szóval ha az ember vagy egy hónapja nem volt helyszínen futamon kicsit nehezen zökken vissza… Azt sem vettem észre, hogy mialatt felérek a színpadra a színház bejáratától (mindig itt van berendezve a sajtóközpont) kb. 5 helyen veri ki a szememet a WIFI jelszó. A lényeg, hogy a kolléga megmondta mi az…
Számítógép le, kamera föl, menjünk fényképezni a második szabadedzés alatt! Igazán szeretem ezt a kollégát, nagyon kedves és jó vele dolgozni, de hogy miért mentünk ki egy olyan kanyarba, ahonnan csak az autók fara látszik, az is messziről, azt sajnos a mai napig nem tudtam megfejteni…
Viszont a kátyúk itt is látszottak: boxbejárati kátyú, (később) célegyenes kátyú, járda-kátyú… Van egy bizonyos szintű elképzelés az FIA homologizációt illetően, az már tuti. Tavaly Tom Chilton panaszkodott, hogy az aszfalt jön föl, a korlátok pedig mozognak. Ahogy nézem, az aszfalt továbbra is jön föl, szerencsére azt nem éreztem, hogy a korlátok mozognának, bár azért még mindig nem csinálok akkora huzatot, mint egy versenyautó, ha elhúzok mellettük.
Boxbejárati kátyú
Célegyenes kátyú
Járda kátyú
Nos, a kifordult bokámmal végül az orvosiban kötöttem ki. Azt legutóbb a Hungaroringen teszteltem hat éve, éppen itt volt hát az ideje. Szereztem új barátokat, megbeszéltük a focimeccseket, kaptam receptet, gyógyszert meg fáslit. Az orvos elvitte a passzomat, hogy fel tudja írni a nevemet. Amikor mindennel végeztünk mondták, hogy mehetek, csak ne mászkáljak sokat. Nem hát, majd helybe jönnek az interjúalanyok, ugye? Amúgy meg aztán mondtam, hogy megyek is, amint visszaadja a passzomat… 🙂
Egyáltalán nem is mászkáltam: az időmérő edzés alatt már az egyik versenybírói posztról fényképeztem. Mivel a versenybírói poszt nem erre való, ezt otthon ne próbálják ki! (Minket kivételesen felengedtek, miután megkérdeztük.)
A kerítéshez közel állni sem túl szerencsés, mert abból meg ilyen Volvók lesznek a nagy lendületben…
Mialatt én a határon átjutással vesződtem, a Zengő csapata azzal fáradt, hogy a végre megérkezett motort összepárosítsa Nagy Dani autójával. Az autó ugyan össze volt rakva, de csak mutatóba, így aztán egy csomó minden nem működött rajta, néhány kisebb alkatrész hollétéről meg aztán mindene volt szegény szerelőcsapatnak, csak információja nem. Zengő Zoli azt mondta: ez volt élete legstresszesebb gépátvétele, mert aludtak vagy egy órát egész éjjel. Annyi baj legyen összeállt az autó reggel nyolcra, csak szegény Dani nem tudta hirtelenjében mennyire tisztelje a korlátokat, hogy össze ne törje azt, de meg is tanulja a pályát, mert még a tesztről is lemaradt.
Nagy Norbert meg nem különösebben tisztelte a korlátokat, ment egy pole-t a tavalyi SEAT-tal. Oda is ment hozzá a Vila Reali Egyetem rádiójának riportere, gratulált és mondta, hogy már beszélt a testvérével, Danival is. Azért élő rádióműsorban kicsit égő, ha valaki nem néz utána annak, hogy mit beszél, mert persze Norbi sem volt rest megmondani szépen, hogy “Nem a testvérem!” Hát már ránézésre is annyira hasonlítanak egymásra, mint két tojás, nem? (ironikus voltam!), de legalább kérdezhetne, mielőtt…
Aztán jó, hogy két zengős WTCC autó volt a pályán vasárnap, mert Eric Néve meg össze tudta keverni egymással az 55-öst és a 99-est… A srácok csupa jól tisztázott kontextusban élnek Portugáliában…
Beleakadtam még a nap folyamán többször is boldog Tom Coronelbe, aki annyira a fellegekbe emelkedett a megszerzett pole-tól, hogy előszeretettel viccet csinált még a legszomorúbb dolgokból is, de nem is Tom lenne, ha nem így történt volna…
Aztán jött az időmérő edzés sajtótájékoztatója, ahol nem más röhögtette a jónépet, mint Yvan Muller. Utoljára pont egy éve láttam ilyet tőle a Slovakiaringen, valószínűleg a nyári napforduló teszi, hogy arra a hétre beáll nála az éves humor-fesztivál. Most ez többek között így nézett ki:
Kérdés: Yvan, Tiago, hogyan változott a kapcsolatotok azok után, ami a Nüburgringen történt?
Yvan: Miután áthúztam Tiagót a korláton volt mögöttünk egy nagy szakadék. Őszintén már nagyon bánom, hogy nem löktem bele, mert akkor most enyém lenne a pole!
😀 😀 😀 😀
Akkor még nem tudta, hogy minden bizonnyal a második verseny győzelme is az övé lett volna (ha le nem csukják, de hát Monteiróért is annyit adtak volna, mint egy normálisért!), de aztán a dobogón ezért is revansot vett!
Aztán meg elégedetten mosolygott a mikrofon mögött. Meg egész hétvégén a bajsza alatt… Yvan, Yvan, gyanús vagy te mindannyiunknak, azt hiszem. Vagy tudsz valamit, vagy mész valahová, vagy te piszkáltad Pechito autóját, hogy ne érjen a dobogó közelébe! 🙂
Vasárnap gyönyörű autogramosztásra virradtunk, leszámítva Nagy Norbi ronda defektjét az ETCC futam utolsó körében, vezető helyről. Mondta is, hogy eztán még az utcára sem vesz Yokohamát… 🙂
Az aláírásgyűjtésre lassan szállingóztak a versenyzők… Tom Coronel már a helyén ül, én meg valamiért mögötte várok arra, hogy történjen valami izgalmas, amikor Nicky Castburg elhúz kettőn között, s jókora taslit helyez el Coronel tarkóján. Aztán eltűnik a tömegben, s mire Coronel megfordul csak engem lát maga mögött… Azért szerencsére tudja jól, hogy nem szokásom így köszönni, s tudja azt is, hogy a felvégen a sárga mozgolódás mitől lehet. Tudod, Nicky, ezért még számolunk!
A kevésbé rutinosakat Coroneléknek megint sikerült megtréfálni, amikor egyszer csak Tim feltűnt testvérével szemben az asztal másik oldalán… Pár tizedmásodperc kellett a környéken állóknak, mire leesett nekik, hogy miről is van szó… Mondjuk az érzést még 2009-ből, Brnóból ismerem, amolyan: “Nem lehet, hogy ez a srác 20 másodperce ment el mellettem, és akkor még versenyzőruhában volt?”
Egyből be is indult az Alfa-Romeo móka, merthogy Tom Romeo Coronel azt tanácsolta Tim Alfának, hogy másszon át az asztal alatt! (Megkerülni az asztalokat olyan “normálisnak” tűnt volna…) Aztán közrefogták Pechitót és csattogtak a fényképezőgépek.
Nos, azt hiszem, ha már mindenki ennyire találgatja, hogy hová lesz José María López jövőre, akkor ennél mi sem bizonyítja jobban azt, hogy a Dakaron fog indulni. (OK, csak viccelek…)
Vila Realban minden tele van Monteirókkal. Minden generáció képviselteti magát… Igaz ugyan, hogy Tiago kislánya kicsit szégyellős, de a kisfia aztán gond nélkül ül az asztalon, aláírja a kártyákat, meg még fel is áll apával az asztal tetéje, hogy sok-sok fénykép készülhessen róluk…
Apropó, aláírni bármit is… Na, ez majdnem csak a Citroen versenyzőinek sikerült, ugyanis ők hoztak saját tollat, a WTCC szervezősége meg fel-alá rohangált, mert filctoll bizony egy fia darab nem sok, annyi sem akadt széles e paddockban. Otthon felejtették őket!
Hogy végül honnan szereztek tollakat, azt nem láttam, de valahonnan lett toll is, kártyák voltak, és aztán áramlott a tömeg. Leginkább Monteiróhoz, nem is csoda, hogy kisfiának be kellett segítenie… És az idő lejártával, amikor már mindenki elment, a felvégi sárga csapat, a Lada beragadt a rajongók gyűrűjébe, és további negyed órát ráhúztak…
Tarkócsapkodós Nicky Catsburggal lett volna interjúm, vártunk a Lada sajtósával, Svetlánával egy darabig, hátha maguktól is megszabadulnak a fiúk, és nem kell kivezényelni az orosz hadsereget a rajongók eloszlatására, de kevés reménnyel kecsegtetett a helyzet… Mondtam is, hogy a fiúk nem fognak versenyezni, még holnap reggel is itt fognak autogramot osztogatni. Castburg mondjuk egy második helyről csúszott volna le az első versenyen, szóval csak beszivárogtunk a paddockba.
Rémesen rossz vagyok abban, hogyan csináljak magamhoz hasonló, introvertált emberrel interjút, tömeggel a hátunkban, a paddock felé gyalogolván, mialatt megpróbálok fejből emlékezni a kérdésekre. Remélem lett belőle valami értelmes…
Meg aztán Tom Chiltonnak is sikerült köszönnöm, amúgy rendesen, mert 4 éve nyomulunk ugyanabban a paddockban, de minden hétvégén be kell neki mutatkoznom, mert pénzt, tehetséget és csinos mosolyt kapott ő születésekor, de arcmemóriát egy fikarcnyit sem.
Utóbbiból jutott viszont Thed Björknek, talán kicsit túl jó is, merthogy ő volt az az úriember, aki – életemben először – leszólított egy interjúra. Merthogy ő nyilván innen meg onnan ismer engem, ami nem csajozós duma, mert tényleg, csak mikor volt az már?! Amúgy az egyetlen kérdés, amit én folyton fel szeretnék tenni neki nyelvtörténeti és nyilván nem tudja rá a választ, tehát felesleges nyelvész mivoltommal sokkolni: honnan van neki ez a szép második, kötőjeles neve, hogy Bang-Melchior. A Thed téhával még csak hagyján (ha nem telefonon rendeli a névtáblát, ugye), a Björk meg normál családnév arrafelé, jelentése ‘nyírfa’, de ezen a kötőjelesen nem tudok napirendre térni azóta sem, mióta legelőször találkoztunk.
A balkezeseknek néha különleges képességeik vannak, például a nyelvtanulás, a matematika vagy az autóvezetés területén… Thednek az arcmemóriája ütős!
Végül csináltunk egy jóval általánosabb interjút, nyelvtörténeti kérdések nélkül…
Hátra volt még a vonat kétszer. Ezen a pályán tényleg nem lehet előzni! Ez csak Rob Huffot nem érdekli. Egyik pályán sem. Megcsinálta! Megkapta az óráját is érte, merthogy legjobb kör volt. Namármost ha csinál még egy legjobb kört a szezonban, akkor jut egy óra a bokájára is, mert ez már a második volt idén…
Volt is TAG Heuer díjátadó, Monteiro és Coronel szét is trollkodták a képeinket… Ejnye fiúk, nem szép dolog… Na de mit is beszélek? A fiúk már egyszer megfürdették egymást pezsgővel az első eredményhirdetésen, aztán visszaültek sebtében a tocsogós overáljaikban a 65 fokos autóba! Ki volt az az épelméjű, aki pezsgőt adott nekik az első verseny után?? Kellemes is volt aztán hátba veregetni Coronelt a sajtóközpontban a második verseny után… Volt szaga az overálnak, na! Egy hétig mostam kezet utána! Azt hiszem, Argentínáig még ki kell mosniuk párszor.
Innen tudtuk, hogy nem itta még meg a célzóvizet…
Tom Chilton meg aranyosan szemen spriccelte magát (Coronelt akarta), így aztán csoda, hogy végigtalált a második futamon. Amin a helyi hős vonatozott be az első helyen, szóval fél portugália megtisztelte a színház hátsó kertjét, és a WTCC szervezőinek legnagyobb próbálkozásai ellenére is, mindent túlharsogva végigénekelték a portugál himnuszt Monteirónak. Ez éppen olyan hosszú, hogy mire eszedbe jut, hogy akár fel is vehetnéd eme megható pillanatot, addigra a végére is értek…
Most aztán igazán tudja Tiago is, milyen a világot jelentő deszkákon állni!
És ha már felismerőset játszunk a paddockban, a végén csattan az ostor, vesztettem: ugyanis egész addig, amíg el nem kapott hiába üldöztem Eric Néve-et… Azért nem találtam, mert baseball sapkában és napszemüvegben nem ismertem meg.
“Vége van, a függöny legördült…” – hogy Adyt idézzek…
Vagy ki tudja? Ígért nekem a WTCC fűt-fát annak a bizonyos könyvnek a promóciójával kapcsolatban, amin sokadmagammal 2 teljes évig dolgoztunk, s ami március 25 óta várja a nyomdában, hogy 500 rendeléssel el tudják indítani a nyomást…
Nos, az ígéretek így válnak valóra: lefekhettem a fűbe, a fák alá a színház kertjében, elgondolkodni, hogy miért is vagyok itt… Ilyenkor az ember végtelenül hálás, ha 2012 világbajnoka összeszedi, meghallgatja és lelket önt belé. Továbbra is lebeg a fejem fölött az örök kérdés: ilyen lélekkel hogy lehet világbajnokságot nyerni? Azt hiszem, erre csak Huffy tudja a választ.
A Vila reali komitragédia (vagy tragikomédia) véget ért, de nincs még semmi veszve. Ha nem voltál ott, eljöhetsz majd a következőre. Ugyanis az fix, hogy amíg a közönség ilyen, és a tömeg ekkora, addig Francois Riberiót nem érdekli, hogy bizonyos politikai pártok erősen ellenzik a futam megrendezését, hogy a verseny agyonnyomja a város infrastruktúráját, hogy csak Rob Huff képes egyetlen előzést bemutatni, hogy jön föl a beton és mozognak a korlátok, vagy hogy a fejetlenségben még filctollat sem találni… Vila Real a versenynaptárban marad, mert nincs még egy olyan színdarab a műsoron egész évben, ami ekkora tömeget vonzana, ilyen közel…
Szöveg és fotó: Magyar Szilvia
Social Profiles