Legutóbb a DTM-ről, vagyis a Német túraautó-bajnokságról igen rég, még a harmadik forduló után, a Brands Hatch-ben történtekről adtunk hírt. A bajnokság azóta persze nem állt le, sőt!
Akkor ott tartottunk, hogy Gary Paffett két győzelemmel, és egy második hellyel nyitva majdnem maximális pontszámmal várhatta az ausztriai futamot. Nos itt sem tört meg dobogós sorozata, és a szezon addigi legrosszabb eredményével, harmadik helyen zárt a McLaren-Mercedes tesztere. (Már ha a harmadik helyet lehet rossznak mondani.) A pole-t az olasz Edoardo Mortara szerezte meg (ugye emlékszünk még rá? Ő nyerte azon az ominózus 2010-es makaói hétvégén az F3-as Nagydíjat, akkor már sorban másodjára) a Team Rosberg Audi A5-ösével. Ezt a helyet megőrizve megszerezte élete első DTM-futamgyőzelmét, és bár a mesterhármas nem jött össze (azt márkatársa, Timo Scheider happolta el előle leggyorsabb körével), így is nagy teljesítmény volt a nálánál sokkal tapasztaltabb társait maga mögé utasítania. A második helyen a szezont rosszul kezdő, és a BMW-t még nem igazán megszokó címvédő német Martin Tomczyk (ősi német név, mint a labdarúgó-válogatottjuk jelentős része, ugye? Illik nem komolyan venni a megjegyzést!) futott célba, a szezon során először dobogós pozícióban. Harmadik tehát Paffett, a laustizringi győztes kanadai Bruno Spengler pedig nem látta meg a Red Bull Ring kockás zászlaját, sőt igen hamar véget ért számára a futam. A rajtnál történt balesetben ugyanis négy autó tört ronccsá, így beküldték a Safety Cart is. Paffett és Ekström ugyan lerajtolták a fiatal olaszt a pole-ból, de az visszatámadva és visszavéve helyét, az egész futamon parádés védekezést bemutatva végül emlékezetes első győzelmet mutatott be. A bajnokságot Paffett vezette 83 ponttal, aztán jött a svéd Ekstörm 47-el. Tomczyk 36-al az ötödik, míg a győztes Mortara a hatodik helyen volt jegyezve 31 egységgel. Akkor még nem tudtuk, de egy többhónapos fordulópontja lett ez a bajnokságnak.
A kétfutamos kiruccanás után a bajnokság visszatért Németországba, azon belül is a legendás Norisringre. (KesjárCsaba vesztőhelyére…) A pole-t Paffett szerezte meg, szóval egy újabb könnyű győzelemnek nézett ki a dolog. Azonban másnapra megnyíltak az ég csapjai, és nedves pályán indulhattak el a versenyzők. A hétvégén mondjuk nem erre figyelt az átlag magyar rajongó, hiszen Michelisz Norbi éppen vendégszerepelt a SuperStars hungaroringi fordulóján. Pedig esemény az volt, és mindjárt a rajtnál nyitottá vált a futam. Paffett tehát a Mercivel elindult a pole-ból, azonban a Mercedes tényleges gyári csapatában induló honfitárs Jamie Green az első hajtűben már kiforgatta az éllovast, aki így parádés versenyzéssel az utolsó helyről visszaküzdötte magát a negyedikre, de a szezon során – nem mintha nem lett volna ezért boldogtalan – először nem ért dobogós helyen célba. Illetve nem teljesen az utolsó helyről zárkózott föl, hiszen hátul a brazil BMW-s Augusto Farfus, és Ekström már elintézték futamaikat, ami a svédnek sokba került. A első hajtű káoszából végül Ralf Scumacher, a másik gyári csapattal induló Mercedes került ki győztesen, de nem sokáig élvezhette ezt a helyezést Az egyre hevesebb esőben nem bírta vetélytársai nyomását, akik Tomczyk-Spengler-Green sorrendben a kiállások ellenére is két perccel a vége előtt is így álltak a futamon az első három helyen. Ekkor azonban a brit gondolt egyet, és ha már kiforgatta az éllovast az elején, engesztelésképpen Norbert Haugéknak másfél körrel a vége előtt (és itt az más pályáknál talán még egy körnek sem felel meg!), és támadásba fogott. Ennek eredménye az lett, hogy az utolsó kanyarban átvéve a vezetést(!), megnyerte a futamot a címvédővel szemben, aki két sorozatbeli második helyével nem csak azt bizonyította, hogy hozzászokott a BMW-hez, hanem azt is, hogy a visszatérő márka nem hiába hagyta abba a WTCC-t, és Le Mans-t: versenyképes kupét építettek. Ráadásul a harmadik helyen Spengler is a BMW-t képviselte. A félidőben, a nyári szünetet megelőzően tehát Paffett-Green-Spengler volt a tabella eleje. A tabelláé, amely tehát szünetelt, de résztvevői még nem.
Július közepén ugyanis a müncheni Olimpiastationban rendezték meg a tavalyi sikereken felbuzdulva idén második alkalommal a Race of Champions-hoz hasonló, mégis másféle stadionversenyt. Ugyan nincs híd, ami azt eredményezné a futamban, hogy mindkét pályán menjenek mindketten, így itt térfelek vannak, amik tökéletes tükörképei egymásnak. A középső célegyenes pedig a leghosszabb egyenes, amit ott ki lehet alakítani. A híd helyett itt viszont a csapatverseny váltóverseny, az egyéniben pedig boxkiállást is kell eszközölni, bevonva így a csapatot is a futamba. A váltóverseny úgy néz ki, hogy megadott körszám után az addigi „futó” kijön a boxba, annak is az első beállásához, és mikor hátsókerekeivel is érinti a fehérvonalat, az addig várakozó (az előrébb lévő állásban persze) kilő, és viszi tovább a futam sorsát. Érdekes módon azonban itt nem a valós csapattársak mentek, hanem márkákon belül sorsolták a párosokat, így lehet az, hogy Augusto Farfus és Andy Priaulx, akik hosszú évek óta csapattársak (ha szigorúak vagyunk, akkor csak három), mégsem együtt indultak. Ralf Schumacher viszont élete első DTM-es győzelmét (vagyis inkább nulladikat, mert nem jegyzik ezt a futamot) valódi csapattársával, a két héttel azelőtti sztárral, Jamie Greennel érte el. Mert a sors úgy hozta.
De a sors másnap az egyéni küzdelmeknél meg úgy hozta, hogy szerencsétlen Augusto Farfus a boxberendezés hibája miatt diszkvalifikálva lett, hiszen nem cserélt kereket. De azért, mert nem is tudott szegény. A kapott cuccot aztán megjavították a szervezők, de a program betartása miatt nem ismételték meg a futamot (és mivel két BMW-s volt a két alany, így nem is erőltették, hisz ez a gyárakról szól, nekik presztízs, és mivel a versenyzőknek szórakozás, nekik mindegy ki, csak valaki jusson tovább). A sors aztán úgy is hozta, hogy hiába nem volt ott csúszás, a döntőnél pont egy felhő volt az égen, ami pont a stadionban állt meg kicsit pihenni, és pont nem lehetett a magával hozott köd miatt semmit nem látni. Így a döntő második köre (ahol térfélt cseréltek) csúszott picit. Fordulatos volt. Az előző napi győztes, Green 1,7 másodperccel vezetett, így Ekstörmöt annyival is később engedték el. De a svéd megnyerte! Kamatoztatva a ROC-on szerzett tapasztalatait ledolgozta hátrányát, és utána ugyan hibázott egyet, Green követte ebben, csakhogy neki nagyobbat sikerült hibáznia, így a célegyenes végi „elfékezéspárbajból” a skandináv jött ki győztesen. Paffett és Spengler bronzmeccs hiányában együtt lettek harmadikak, de Garynek ezért a dobogóért nem járt pont. (Pedig zárójelben ezt a futamot már jegyzik.) Ahogy a hazai BMW-nek sem jutott döntő. De majd jövőre, hiszen ha minden igaz, akkor is lesz majd „nyári ROC”.
Másfél hónap szünet után a Nürburgring rövidebb verzióján folytatódott a bajnokság nem is olyan régen. Itt is az unalom lett úrrá, pont mint Brands Hatch rövidkörén. Lehet, hogy nem kéne ezeket annyira erőltetni? Bruno Spengler szerezte meg a pole-t, és szinte klasszikus rajt-cél győzelmet aratott, a kiállásoknál való ideiglenes hátracsúszásával. Mindezt a BMW M sportrészlegének negyvenedik évfordulóján, ráadásul még a leggyorsabb kört is megfutotta, sőt, a bajnokság második helyére lépett előre. Hogy szerelőit a McLarentől kérte kölcsön e futamra, azt nem tudjuk, de a 2,8 tizedmásodperces kiállása a DTM leggyorsabbja volt, idén legalábbis biztosan. Paffett most sem állt dobogón, sőt csak a hatodik lett. Bruno Spengler lett a harmadik, így két BMW is ott lehetett a dobogón, a nagy ünnepen, ellensúlyozva némiképp a stadionban szerzett csalódást. Edoardo Mortara csusszant be közéjük, aki még egy nagyon pici időszakban veszélyes is lehetett volna a győztes kanadaira. Különben a futamot apróbb kiforgatások, a 2010-es ROC győzelmével köztudatba lévő portugál Filipe Albuquerque beragadása a rajtnál, és Mike Rockenfeller, avagy Rocky egy igen szép előzése jellemezte. Az egyedüli izgalmat talán Ralf Schumacher, és Rahel Frey csatája jelentette az utolsó kiállások után, de a svájci, amúgy Le Mans-ban is megfordult hölgy jobb taktikáját nem tudta előzésre váltani, így a taktikusan védekező ifjabb Schumi jött ki csatájukból győztesen. Kár, hogy ez a látványos és izgalmas párharc bőven a pontzónán kívül, a 13.-14. helyen zajlott…
Itt pedig szeretnék kitétni a mezőny két hölgytagjára. Sem Rahel Frey, sem pedig Susie Wolff (leánykori nevén Stoddart, Paul Stoddart lánya, a Williams F1-es csapatának társtulajdonosának neje, és a csapat egyik tesztpilótája) nem szereztek még pontot. Hiába állnak a bajnokság utolsó két helyén, lelkesek, próbálkoznak, színesítik a mezőnyt (és adnak jó okot a szponzoroknak), örüljünk, hogy vannak. Rahel legjobb eredménye hét férfitársával megosztva a 9. az egyéni versenyen a stadionból, pályán pedig az előbb említett 14., míg a brit Susie két 12. helyet tudhat magáénak. Ebből egyiket a szezonnyitóról, a másikat pedig a legutóbbi, az elmúlt hétvégén rendezett Zandvoortban tartott futamról.
Arról azonban már külön cikk lesz itt az oldalon, megspékelve egy vicces – és csak nekünk magyaroknak vicces – sztorival a DTM világából. Csak előtte még teljes egészében meg kell néznem a futamot a pontosság érdekében.
Bakay Botond
Fotó: Auto Motor und Sport, Bildpresse, Bakay
Social Profiles