Privát univerzum! (a WTCC újra a Hungaroringen)

mnMár tavaly is volt valami hasonló érzésem, de idén ez biztossá vált: Ez egy privát univerzum a WTCC-ben, nekünk, magyaroknak.

Az elején kezdve el kell mondanom, hogy boldog lehetek, hogy szerény kis honlapunk akkreditációs kérelmét egyáltalán elfogadták. Egy embernek kértem, annyinak is kaptam, fotós-újságíró passzt. Azt is kaptam, de amikor felmásztam a recepcióra a fotósmellényemért, közölték, hogy valaki nem rakott X-et az egyik rublikába, így nekem a naracssárga passz jár ugyan, a mellény nem… Innentől kezdve kb. annyi esélyem volt fotózni, mint egy mezítlábas szurkolónak… Erre majd még visszatérünk.

Órákat ültem a Vodafonnál, mely cégről Simon István már korábban is megjegyezte a május eleji Buttonhoz kapcsolódó rendezvényük miatt, hogy kiszolgálni nem tudnak. Sem a sajtót, sem úgy általában az ügyfelet. Ennek is lesz még folytatása…

Amúgy mire sikerült kiszédülnöm a pályára, többé-kevésbé felépítették a várost, és minden a helyére került, szóval közel sem volt annyira vicces, mint tavaly ilyenkor. Hiába, a WTCC belakja lassan ezt a pályát is.

Fotósmellénnyel ellentétben legalább parkolós passzt kaptam, igaz ugyan, hogy autót még szereznem kellett hozzá. Meg is alkudtam az egyik kollégával, szóval nekem lett fuvarom, neki meg parkolója. Így aztán lemaradtam a Ring körüli gyalogtúráról, tehát nincsenek információim arról, hogy végül is kinyitották-e a hátsó kapukat a szervezők vagy sem.

Viccesen kezdődött a szombati nap, rögtön valami formulaautós betétfutammal, aminek elején a helyi műsorközlő, Lantos András informálta a nézőket: „Jön majd a felvezető kör, és az első futam rajtja, amely itt, az Autó GP-ben, 19 körös lesz.” Na, hát 19 körös állórajtot még nem láttam, gondoltam megnézem, de közben meg kellett szerelnem azt az átkozott vodafone-os mobilnetet, melyről 6 telepítési próbálkozás után kiderült, hogy ezzel, ezen a hétvégén biztosan nem fogok internetezni… Éljen soká a Vodafone!

Az amúgy nem rajtból álló versenyt végül lefutották a fiúk, nem kis baleseteket produkálva, valódi, mellénnyel ellátott fotós kollégáink legnagyobb örömére.

Ezen a hétvégén debütált az új Lada James Thompsonnal. A páros régről ismert arról, hogy egy alig működő autóval Thompson képes csodálatos eredményeket elérni. Így volt ez a szabadedzések alatt is: a második edzésen már a 9. helyig repültek. Igaz ugyan, hogy nem nagyon érdekelt senkit szegény Thompson meg a Ladája, mert itt volt a Zengő Michelisz Norberttel meg Wéber Gáborral…

wgmn

 

Eljött az időmérő edzés, hasonló eredménnyel: Thompson repül a Ladával, mi meg csak a Zengőre voltunk kíváncsiak… Be is sértődött ezen a Lada (vagy inkább egy kicsit elfáradt Thompson alatt), mert egy nagyon jó kör után egyszerűen megállt a pálya szélén.

thommo

 

Ahhoz, hogy tulajdonképpen egyáltalán bármilyen képet tudjak lőni a honlapnak, hihetetlen helyekre másztam föl, le és be… Lett is egy-két majdnem használható darab… Elmondhatom, hogy a gép képességeit a végletekig kihasználtam.

 

Mi, magyar újságírók el voltunk kényeztetve. Feljöttek a zengős fiúk nyilatkozni, beszélgetni. Csak ültünk az asztal körül, mint egy kis-nagy család, és hallgattuk őket. Wéber Gábor tiszta ideg volt, fel akart robbanni – most éppen a váltója miatt végzett valahol a mezőny hátsó felében, a múltkor a kuplunggal volt a baj, korábban megint valami mással. Mint tréfásan mondta, megörökölte Norbi tavalyi, kezelhetetlen autóját, és még meg kell szelídíteni. Michelisz már most is úgy nézett ki, mint aki menten leesik a székről: fáradt volt, sápadt, izgult, és mi tagadás, túl voltak hajtva mindketten már most, és még csak szombat délután volt. Mondta is Gabi, hogy Norbi az a típusú ember, aki úgy megy be érettségire is, mintha épp meghalt volna valaki. Hiába, vannak ilyen típusú emberek, jómagam is közéjük tartozom. Az azonban tény, hogy Michelisz valahol nagyon messze járt gondolatban… Csak közben az a gondolat még beugrott valahová kajálni valamit, mert eme tevékenységet a fiúk igen csak elhanyagolták a nagy rohanás közepette…

Vajon miről álmodik a srác?

 

Én amúgy csináltam volna a kis dolgomat, és írtam volna arról a Lotus Ladies’ kupás futamról is, ami hatalmas ijedelmet váltott ki, mivel az egyik résztvevő lekésve a fékezést átrepült két versenyzőtársa kocsija fölött, és fejen állva landolt a kavicságyban. Szerencsére a tetemes anyagi kárt leszámítva senkinek nem esett komolyabb baja. Amiért mégsem született cikk minderről, meg a futam egyéb eseményeiről, annak az az oka, hogy egy fia sajtóközlemény, eredménylista, egyéb papír nem sok, annyit sem küldtek fel a sajtóközpontba a rendezők. Nekem meg sem internetem nem volt rendes, hogy ennek utánajárhattam volna, sem időm arra, hogy minden egyes pilótától mindent megkérdezzek.

A Lada Granta kupa is hasonlóan jól ellátta a sajtót: kaptunk egy darab angol sajtóközleményt, még pénteken. Nézzük a dolog pozitív oldalát: legalább nem oroszul adták… Amúgy a kupában két magyar autó volt érdekelt: a Ficza Ferenc és Bús Edina, valamint a Major Benedek – Kiss Norbert duók.

Major Benedek, Lada Granta Kupa

 

A Ring aszfaltját két, többé-kevésbé új csapat is koptatta a hétvégén: a Ford, mely év eleje óta velünk van, ugye, na meg a Lada, akik most jöttek. Minthogy utóbbit nem csak én, de gyakorlatilag senki nem találta, ha nem voltak éppen a pályán, meg angolul is egy kicsit jobban beszélek, mint oroszul, ezért lementem a Fordhoz. Egyszerűen szerettem volna egy bemutató cikket írni a csapatról. Elő is találtam a paddockban egy úriembert, aki eléggé a csapathoz tartozónak nézett ki, és meg is kérdeztem:

 – Tudok beszélni esetleg a sajtófőnökkel?

 – A sajtófőnök nincs itt. Kis csapat vagyunk, spórolunk. Szóval nem.

 – Valaki mással esetleg beszélhetnék helyette?

 – Nem. Milyen ügyben?

 – Szeretnék cikket írni a csapatról.

 – Ott a weboldalunk, az összes információ letölthető.

 – Én egy kicsit exkluzívabb cikkre gondoltam, mint információk kimásolására.

 – Sajnos nem lehet.

Köszönöm szépen! Én egyébként úgy örülök, hogy nincs nézetkülönbség köztem és a Ford között! Mert hát ugye nekem nem érdekem, hogy cikket írjak róluk, ezek szerint nekik sem, szóval ebben meg is egyezhetünk.

Tom Chilton

 

Még a Chevrolet sajtótájékoztatója volt hátra, ahol csaknem bealudtunk. Igen, ez tipikusan az az információ volt, amit adott esetben lemásolok a weblapjukról. Az autó technikai adatairól, meg a versenyzés hasznáról beszéltek… Eric Neve azt mondta, kérdezhetünk bártan bármiről, kivéve a költségvetést, mert azt úgysem mondja meg. Nem is kell, én úgyis tudom (még abból az időből, amikor pilóták ügyes-bajos dolgait intézve összekeveredtem velük is), de annyira nem is érdekes. A pilóták az egész ceremónia alatt jól nevelt iskolás fiúkként ültek egy sor bárszéken a kivetítő másik oldalán…

 

Aztán beszélt még Marcello Lotti, aztán megkérdezték, hogy kinek van kérdése… Erre Alain Menu majd’ leesett a bárszékről, úgy jelentkezett, mint egy iskolás kisfiú, aki kiesik a padból, csak hogy választ kaphasson. Hadonászott a kezével, és úgy mondta: „Nekem! Nekem van kérdésem!” Lett is nagy röhögés…

iskolások

Ezen a hétvégén Menu valahogy nagyon más volt. Hallottam róla már nem túl kedves történeteket, és az a hír járja a paddockban, hogy igen morcos napjai is vannak néha. Ennek itt és most nyoma sem volt. A budapesti napok jót tesznek neki, úgy tűnik.

Miután mindent ilyen szépen elrendeztünk, elindultunk haza. Simon István kérdezte is: „Sikerült végül képeket csinálnod?” Hajaj, de még milyeneket! Soha ilyen használhatatlanokat még nem lőttem! Jó lett volna egy fotógaléria a weblapra, de hát az olvasók majd megnézegetik mások fotógalériáit. Ami tőlem tellett, az nézegetésre nem nagyon alkalmas. De panaszra okom nincs, a boxutcába beengedtek fotózni, és ott egészen jó képeket csináltam.

Eljött a vasárnap reggel. A dugók, a hajmeresztő közlekedés, az ingyenes szurkolói buszok (Jómagam nem vettem igénybe, de eddig csak pozitív visszajelzéseket kaptam. Aki használta a MOL kedves szolgáltatását, az erősítsen meg, vagy cáfoljon!), és a verseny napja. A mobil internet még mindig nem működik, pedig csak ezért vettem. (A telepítés sem történt meg, később kiderült, hogy nem volt megfelelő program a modemen.) A kollégák amúgy azt tanácsolták, hogy ne erőlködjek vele, úgyis el van átkozva, és csak a Ring által biztosított internetet tudjuk használni (melyről halkan jegyzem meg, hogy ára a weblapunk teljes éves költségvetését meghaladta a 3 napra).

Hát, ami nem megy, azt nem fogom én sem erőltetni, nézzük inkább a warm-up-ot! Aztán menjünk le a Chevihez (ígértek valami sajtóprogramot, de végül kiderült, hogy mégsem). És itt jön a vasárnapi autogramosztás, és annak érdekes története:

Minthogy ez egy élménybeszámoló, ezért úgy gondolom, hogy a pozitív és a negatív élményeket is kötelességem megosztani, ha már egyszer ilyent írok… A versenyzők mosolyogva készültek hozzá a szokásos teendőkhöz, és velem sem volt semmi baj, amíg a kordonon kívül álltam, mint bámészkodó néző. Viszont a biztonsági szolgálat emberei mindenkit elég rondán elzavartak, amint újságírói és/vagy fotós kötelességének próbált eleget tenni. Csak azt nem értem, hogy ha egyszer senkit a világon nem zavarunk sem a viselkedésünkkel, sem a fényképezéssel, nem tartjuk fel a sort, nem furakszunk benne, nem kérünk autogramot, csak szeretnénk valamiféle hangulatot visszaadni az eseményről, amiért majd a többi néző is ki fog jönni jövőre, akkor a biztonsági szolgálat embereinek miért vagyunk útban? Akin volt fotósmellény, azt legalább fényképezni hagyták. Volt, akit kizavartak a sorból, miután kivárta a sorát, és bement a nézőkkel együtt, hogy fényképezhessen, volt, akitől állítólag elvették az akkreditációját (ezt szerencsére én nem láttam/hallottam személyesen), és személy szerint engem utasítottak, hogy álljak a sor végére (ahonnét egy kolléganőmet már elküldték, lévén a sor nem az újságíróknak van). Amúgy engem nem kell félteni, ha arról van szó, hogy megmondjam a véleményemet bármely biztonsági szolgálatosnak, csak szép finoman, de mégis úgy, hogy értse a célzást. Meg attól sem, ha kidobnak az ajtón, akkor nem mászok vissza az ablakon, ha TUDOM, hogy jogom van bent lenni.

aláírás

 

Szóval úgy gondoltam, van egyéb dolgom is, mint itt vitázni beépített szekrényekkel, s mentem azt csinálni. A következő eset a boxutcában történt, ahol egy kedves biztonságis az alábbi módon kért meg a terület elhagyására (mivel azt hitte, hogy néző vagyok, aki odatévedt): „Na, arra menjen kifelé, hölgyem!”. Hát már bocsánat, de ha eltévedt néző lennék, még akkor is kikérem magamnak a hangnemet! Arról nem is beszélve, hogy megmutatom a passzomat szívesen bárkinek, csak kérnie kell, mielőtt ilyen „kedvesen” kitessékel onnan, ahová a passz jó. Amúgy igen, mentem egy kört a paddockban, és visszamentem a másik kapun, ahol megnézték a passzomat, és megállapították, hogy igen, bemehetek fényképezni.

Ezek után a szemem láttára, szinte szó szerint lerángatott a rajtrácsról egy külföldi hölgyet (ha információim nem csalnak valamilyen módon a Proteamhez tartozott) az egyik biztonságis „úr”, aki csak magyarul beszélt, és a passzot sem volt hajlandó megnézni sem…

Meg kell mondjam, nekem tavaly semmi gondom nem volt az itteni biztonsági szolgálattal (illetve elenyésző), és soha nem volt gondom másokkal sem, sem Monzában sem Brnóban, pedig egyik helyen sem beszéltük különösebben egymás nyelvét. Ha én voltam rossz helyen, szedtem a sátorfámat, ha ők akartak kidobni valahonnan, ahová bemehettem, bocsánatot kértek. Erről ennyi elég is, menjünk szépen vissza versenyezni, azért jöttünk.

Az első futamon különösebb dolog nem történt, ha csak az nem, hogy Mehdi Bennani a negyedik helyen végzett, a 3 Chevrolet mögött. Volt is nagy öröm a Proteamnél! Ezennel cáfolnám Lantos András azon kijelentését (a futam közben hangzott el), miszerint: „Bennani jelenleg a legjobb BMW-s, de ne legyen kétsége senkinek afelől, hogy ez nem fog így maradni!”(számomra egy kicsit sok a logikai operáns a mondatban, ettől függetlenül a megállapítás téves). Persze utólag mindig könnyű okosnak lenni.

A második futam előtt jobbára felhőket fényképeztem a rajtrács fölött, és azon gondolkodtam, hogy ha ez lejön, abból megint uszoda meg piros zászló lesz. Saját szerencsémet ismerve be is húzódtam a média központba, tudván, hogy vonzom az esőt.

Ám, minthogy biztonságos, védett helyen ültem, és még esernyő is volt nálam, sikerült a felhőket fenn tartani, amíg a fiúk lefutották a meccset. A végén, amikor lejöttünk az eredményhirdetésre, permetezett néhány csepp, csak hogy mégse legyen esőmentes egyetlen autós hétvégém sem, de más nem történt…

felhők

 

A futamot – mint az most már azt hiszem köztudott – Michelisz Norbert nyerte, több tízezer őrjöngő néző előtt, akik fantasztikus hangulatot varázsoltak a pályára. Bárki külföldivel beszéltem, vagy csak hallottam őket egymással beszélni, mindenki el volt ragadtatva az itteni atmoszférától. Egyszerűen odavannak érte. Igen, a csapból is narancs-fekete víz folyik, de ez kevésbé zavarja őket, mint a félig üres lelátók.

Alain Menu láthatóan nagyon a szívébe zárta a mi Norbinkat, meg az egész magyar közönséget és atmoszférát. Húzták is a sajtótájékoztatón, hogy talán majd egyszer Svájcban is lesz futam. „Attól tartok, Svájcban soha nem jönne ki versenyre ennyi ember!”

Később, az Inside-ban láttuk, hogy ott, ahová csak az Eurosport kamerája mehetett be, mit beszélgetett a győztessel a második helyezett… Menu elmondta, remélte, hogy valami megint történik Norbival, de aztán az utolsó körben eszébe jutott, hogy ennek talán annyira mégsem örülne a tömeg. A jó öreg Alain Menu félre tudta tenni pár pillanatra a győzni akarását, mert tudta, hogy a tömeg, és főleg Norbi most már istenigazából megérdemli azt a győzelmet. És amint kiszálltak az autóból, Menu úgy ölelte magához Micheliszt, mintha legalábbis a saját fia lett volna, aki épp elverte vagy 4 másodperccel. Nem a kameráknak és a fényképezőgépeknek szóló udvariassági ölelés volt ez, hanem valami mélyről, szívből jövő gesztus. És Alain Menu bármilyen morcos és használhatatlan riportalany volt is korábban, bármennyire is bal lábbal kelt egy-egy korábbi verseny előtt, bármilyen megjegyzést is tett bárkire, amit nem néztünk jó szemmel, ezzel az öleléssel örökre belopta magát, nem csak az én, hanem szerintem mindannyiunk szívébe. Neki ilyen futamok kellenének mindig: telt ház, örömkönnyek, a szurkolók autósport iránti szeretete…

ölelés

 

Michelisz szerintem el tudna képzelni kevésbé fárasztó versenyhétvégéket is. Olyanokat, amikor ki mer nézni a lelátóra, mialatt 4 másodperccel vezet a versenyben, mert nem hat rá ennyire nyomasztóan. Olyanokat, amikor hagyják levegőt venni vagy netán még ebédelni is. Olyanokat, amikor nem kell szembenéznie azzal, hogy még a csapból is narancs-fekete folyik… Egyszóval kisebb teher számára, ha nem a saját, privát univerzumunkban versenyez. De legyen bármilyen nagy is a teher, vagy bármilyen fárasztó is a hétvége, nem hiszem, hogy van nála boldogabb ember ilyenkor a mezőnyben. Senki másnak nem csinálnak ilyent a szurkolók egyetlen pályán sem, és ezt a Zengőnél, mindenki, egytől egyig, a lehető legmesszebbmenőkig értékeli.

„Asszem, te ma nem mész haza!” – súgja Michelisznek Menu a dobogón. Igaza volt. De mit bánta ezt akkor már Norbi?! Boldogan és mosolyogva osztotta az autogramot még akkor is, amikor már egyetlen másik pilóta sem tartózkodott a pályán!

a győztes

 

Utóirat: Bizonyos kollégák cikkeznek a tömeg Gabriele Tarquini és Yvan Muller iránti átütő utálatáról. Meg kell jegyeznem, hogy ilyesmiről szó sem volt. Ha a tisztelt kollégák ilyent éreztek, nyilván a saját érzéseiket vetítették ki a szurkolókra, akiknek eszük ágában sem volt gyűlölni egyik nagyágyút sem. Tény, hogy keményebbek, mint Michelisz, tény, hogy időnként baleset lesz a vége, de ez minden. És ha valaki utál egy kétszeres világbajnokot, nem hiszem, hogy úgy csillog a szeme, amikor Yvan Muller aláírja a poszterét, ahogy annak a sok száz embernek, aki végül is megkapta az autogramját tőle is.

(Aki mégis képgalériát akar nézegetni, az itt megteheti. De szólok előre, hogy a minőségitől messze van!)

Szöveg és fotó: Börte

Comments

comments