Fotó: Magyar Szilvia
Úgy egy éve lehetett, nem emlékszem pontosan. Egy szemtelen norvég előbb egy jó nagy seggen csípéssel köszönt a SEAT customer csapat vezetőjének, aztán meg Rob Huff arcába tolta a telefont, hogy ugrassa. És Huff nem volt rest visszavágni. És én azóta nézem ennek a kicsit őrült, kicsit szerencsétlen (oké, nagyon szerencsétlen), az utóbbi időben végtelenül stresszes és depressziós, de mindenképpen szeretni való norvégnak a vlogját.
Van több száz versenyző a földön, akik rendszeresen vlogolnak, de valamiért soha, egy sem fogott meg. Ezt kivéve. Talán mert ez más. Először is: rengeteget tanultam belőle. Tudom, hogy néz ki egy differenciálmű egészben és darabokban, és most már meg tudom különböztetni a kapilláris olajcsövet a kormánykeréktől. 😀 (OK, bevallom, hogy utóbbira eddig is képes voltam!) Amit viszont nem tudtam: hogyan kell törött szénszálas alkatrészeket megjavítani (én eddig azt hittem, hogy kuka-másik mozdulattal), hogyan egyenesítünk versenyfelnit, vagy hogyan futtatunk versenycsapatot egymagunkban. Tulajdonképpen az egész vlog erről szól: nincs semmi más, csak te, a versenyautód, az öcséd, néhány barátod, és egy szerelőműhely egy német haverod garázsában. Ez Stian Paulsen nem hétköznapi története: egyszemélyes versenycsapat, tokkal vonóval. Biztos, hogy őrült. De nekem egyszer azt mondta, hogy nem tudja feladni. Annyira versenyezni akar, hogy nem tud kiszállni, akkor sem, ha mindenét (és tényleg mindenét!) felemészti ez az egész: egyedül utazni, egy Sprinterben aludni, hetekig toldozni a versenyautódat, egy norvég garázsban összekeresni télen a nyári versenyzői költségvetést napi 16 óra munkával…
És közben itt egy vlog, amit a nézők szeretnek, amibe szintén hihetetlen energiákat öl bele Stian és ami miatt már nem egy ember, aki eddig soha túraautózást nem nézett, már rendszeres nézője a TCR sorozatoknak. Mit látunk a vlogban? Legutóbb például azt, hogy ha hihetetlenül dühös vagy egy nagyon-nagyon elromlott, stresszes hétvége után, akkor jól berakodod a Sprinter kellős közepébe a dobozt, ami a kulcsot tartalmazza, amivel el tudnád indítani magát a Sprintert. Garantálom, hogy nevetsz rajta, ahogyan Stian megoldja a problémát, de, ugye, te sem raktad volna ki a fél autót, ha már így alakult? 🙂
Az utóbbi időben a vlog megváltozott. Először is teljesen felköltözött a Youtube-ra. Eddig párhuzamosan lehetett nézni a Facebookon és a Youtube-on, de most, annak a néhány, kevés szponzorációt nyújtó cégnek az volt a kérése, hogy a vlog fusson a Youtube-on, minél több feliratkozóval. Ez állítólag növelheti a szponzorálási összeget. Tehát Stian újabb nagy fába vágta a fejszéjét: átköltöztette a vlogot a Youtube-ra, és megpróbál minél több feliratkozót találni.
A másik a tónus. A tavalyihoz képest a vlog sötétebb. Néhány epizóddal ez előtt Stian azt mondta a kamerába: „Ha azt hiszitek, hogy én folyton vidám vagyok, és minden OK, akkor tévedtek. Hát nem.” Valóban: az eddig poénkodással elütött nehéz helyzetek ma már őszinte beismeréssel járnak: „Nagyon utálom…”, „Nagyon fáradt vagyok…”. Hiszen senki nem lehet erős a végtelenségig.
De ez még mindig az a vlog, amiben felrobban a tojás, ha Stian főz, amiben Huffy rolleren gurul át a szomszéd paddockból és amiben Bári Dávid hosszas unszolásra mégiscsak megismétli azt a norvég mondatot (amiről nem tudjuk, hogy mit jelent). Nem egy vlog a versenyzésről, hanem egy vlog az életről, ha versenyző vagy (saját csapattal és minimális szponzorációval). És ettől más.
Én ugyan nem tudom, hogy ez mennyit segít ténylegesen norvég barátunk helyzetén, de ha csak azon múlik, hogy megnyomjuk azt a feliratkozás gombot a Youtube-on, én benne vagyok. Ki tart velem?
A 47. epizódnál járunk.
Készült a Closed Wheel Racing médiacsoport együttműködése révén.
Magyar Szilvia
Social Profiles