
Mivel a szivárványt fényképező kollégát nem értem el, saját fotótárból ezt választottam.
Véletlenek fura, de mindenképpen előnyös összjátéka révén kerültem a Bugatti pályára, Le Mans-ba, szeptember második hétvégéjén, ahol épp az Ultimate Cup Series futotta a versenynaptár negyedik eseményét. Mint ahogy Dijon-Prenois-ban, itt is a JSB, a Clairet illetve a Comte testvérek lesznek a történet főszereplői.
– Hát azt a biciklit meg honnan szerezted? – kérdi Teddy Clairet a pacsi után, csütörtök délután.
Elő kellett rukkolnom valami hihető magyarázattal, mégsem mondhattam neki, hogy a helyi Lidl elől lovasítottam meg. 😊 (Természetesen a szállásadóm adta kölcsön.)
A szállásom ugyan közel volt a pályához, az egyik lelátóról látni lehetett a ház tetejét, melyben laktam, mégis kilométereket kellett a pálya körül biciklizni, és egész nap egy talpon állva dolgozni, mivel sem az északi kapu, sem a sajtóközpont nem volt nyitva egész álló hétvégén… Előbbi csak hajnali 7-kor volt probléma, mivel töksötétben biciklizni kicsit gáz egy pálya körül, utóbbi – legalábbis Teddy szerint – csak akkor gond, amikor esik az eső.
Felnéztem a szürke felhőkre az égen: – Le Mans-ban vagyunk, ráadásul jelen vagyok egy autóversenyen. Szerinted mekkora a valószínűsége annak, hogy nem fog esni? – kérdeztem az ifjabbik Clairet-t.
A JSB pontosan a paddock másik végében pakolt ki, de Brichéék nélkül. Julien és Florian ugyanis Ledenonban voltak érdekeltek az FFSA versenyhétvégén, így aztán ismertem is a csapatot, meg egy kicsit nem is. Kérdeztem is öreg barátomat, hogy mit fog most csinálni az egymás ütő versenyhétvégék alatt. Azt válaszolta: „Hát két csapatot!”

Bár Julien Briché éppen Ledenonban versenyzett, ez nem akadályozta Joran Leneutre-t a további jó eredmények elérésében.
Comte-ék még nem jöttek meg, ellenben az eső igen… Ezt sajtóközpont hiányában a lelátó hátulja alatt vészeltem át. Ott is uzsonnáztam, majd a következő esőt is ott töltöttem el… Végül elindultam haza öt óra magasságában, hogy az esedékes további esők előtt hazaérjek. Csodálatos, hogy ekkora távolságnál csak 200 métert tévedtem.
Az egyik kollégánk ezek után gyönyörű képet posztolt a szocmédián a pálya fölött ragyogó szivárványról. No igen. Ha már többször is sikerült megázni, legalább a szivárványt megvárhattam volna…
Pénteken – sajtóközpont hiányában – kicsit szétszórt voltam: A JSB-nél vigyáztak a hátizsákomra és a biciklire, Comte-éknál ültem le, amikor elfáradtam (a paddock közepén állították fel a sátrat, a sor szélén, ez volt a legjobb hely), és Clairet-ékhez ugrottam be dumálni. Mondtam is Teddynek, hogy szombaton ők lesznek a ruhatár, vasárnap meg a középső csapat. 😀
Szóval, amint péntek reggel mentem Comte-ék felé, csak akkor látom ám, hogy Lulu kutyát „kicsapták házőrzőnek”. A sátor bejárata előtt feküdt keresztben. A vérmes házőrző amúgy idegeneknek is elsőre az ölébe fekszik, engem boldog elégedettséggel üdvözölt: végre valaki vakarássza a füle tövét, amíg gazdái valami autóban matatnak egyfolytában.
A motor még az előző hétvége második napján haldokolni kezdett Calvin alatt, de Aurélien csak a mai napra irányozta elő a motorcserét.
– Még nem cseréltétek ki a motort? – kérdem.
– Akartuk – sóhajtja az idősebb Comte, – de rendeltem egy motort a Peugeot-tól. Erre, amikor kinyitottuk a dobozt, akkor láttam, hogy pont ugyanolyan régi, mint amilyen az autóban is van. Arra minek cseréljem ki? Fel is hívtam a Peugeot-t, hogy ezt mégis hogy gondolják?!
Figyelembe véve beszélgetőtársam temperamentumát és személyiségét, el tudom képzelni azt a telefonbeszélgetést! 😀 Egy szó, mint száz, a pótmotort visszahozták, hogy majd az alkatrészellátó-kamionból szereznek egy normálisat helyette…
– Amint látod, megint egy autóval vagyunk – folytatja Aurélien.
– Felteszem, hogy a másik versenyzőtök az FFSA rendezvényen van.
– Tulajdonképpen igen is meg nem is. Ő ott vezeti a bajnokságot, és az ottani promóter nem akarja, hogy itt is versenyezzen.
– Aztán miért nem? – kérdezem végtelen megdöbbenéssel.
– Ezt a két sorozatot két ellenlábas promóter vezeti, és egyszerűen nem akarják, hogy mindkét sorozatban elinduljon.
Aurélien sztorija több helyen is sántít, hiszen, amíg tudott, addig Florian Briché is versenyzett mindkét sorozatban, illetve a teljes JSB mindkét platformon jelen van. (Az már inkább lehet a háttérben, hogy probléma, ha valaki az egyik sorozatban Peugeot-val, a másikban Renault-val versenyez. De privátként, úgy, hogy mindkét autónak a szülei a tulajdonosai, most őszintén: kinek mi köze hozzá?!)
Fel is háborodtunk rendesen az ilyesfajta sportpolitikán, ami már a 16 évesek életébe is beleszól az autóverseny-pályákon.
Aztán kis barátom elment üzleti ügyeket intézni, én meg fényképezni. Közben ismét esni kezdett, így a 13-mas kanyar versenybírói posztja mögötti kuckóba húzódtam be. Sajtóközpontnak is tökéletes lett volna: teljesen felszerelt toalett, szék, asztal, kilátás a pályára. Internet ugyan nem volt, de minden más igen.

Simán elment volna sajtóközpontnak, csak internet nem volt. 🙂
A mezőnyök a szokásos képüket mutatták: Calvin alatt tovább szenvedett a motor, Joran Leneutre, a JSB ifjú, 17 éves titánja már a szabadedzéseken is villogott, míg a vegyes mezőny, a GT Sprint kevés autóval mutatott be nagyon unalmas dolgokat. Ki más is lehetett volna a legjobb a 308-as kategóriában, mint Jimmy Clairet?
Még csak délután volt, de az ebédemet szerencsésen otthon felejtettem a hűtőben, fáradt is voltam, éhes is, és nem tudtam arról, hogy további, engem is érintő események lennének a pályán, ezért felnyaláboltam a csomagomat a JSB-nél és elindultam hazafelé. Comte-ékig jutottam, ahol egy barátnő és egy anyuka rohant le, hogy ettem-e már. Hát mondtam, hogy nem. És hogy akarok-e akkor? Ha már ilyen szíves az invitálás, naná! 😊
Clairet-éktől próbáltam elköszönni, mialatt ott találtam Teddyt egy rakás használt és egy másik rakás használhatatlan gumiabroncs között. Szó szerint égnek állt a haja, persze nem azért, mert felvillanyozódott a gumis munkában. Kérdeztem ugyan, hogy mit művel ezzel a rengeteg sok, többségében láthatóan használhatatlan gumival, de nyakig állt a munkában, és tényleg éreztem, hogy alkalmatlan vagyok.

Jean-Marie és Teddy Clairet, nyakig gumiban, szó szerint…
Másnap reggel, még tök sötétben indultam ki a pályára, hogy mire a 208-asok időmérője kezdődik, kiérjek. Pirkadatkor versenypálya körül biciklizni – mit nem adtam volna, ha nyitva van az északi kapu!! A Comte tesók vidáman labdáztak a sátorban (azt nem tudom, hogy Aurélien mennyire volt vidám a hajnali ébresztő miatt, de láthatóan Calvinnek meg se kottyant a dolog), a hátizsákomat viszont kénytelen voltam ismét a JSB-re bízni, mivel Clairet-ék még az igazak álmát aludták. Kiszolgáltam magam egy adag kávéval is, mivel mindenki nagyon el volt foglalva, öreg barátom meg 600 km-ről megüzente, hogy akár egy vödör kávét is ihatok náluk.

A bátyja eleget idegeskedik helyette is, neki miért is ne lenne jó kedve?
Az időmérő után átvonszoltam a hátizsákomat Clairet-ékhez, akik továbbra is gumihegyek között vesztegeltek. Jimmy csapódik mellém, lábát megtámasztja az egyik gumin, és magyarázni kezd (alighanem értesült értetlenkedésemről):
– Tudod, ebben a bajnokságban 2 időmérőre és 4 versenyre van összesen 8 új gumink. Ez jó a pénztárcának, az tény, de ez is tény, hogy így alig találunk megfelelő gumit. Teddy próbálja a sok használt közül kiválogatni, hogy melyikkel lehet még futni és mennyit.
Teddy meg is jelenik:
– Szállj le erről, hadd vigyem el ezt is – löki oda a tesónak. Láthatóan ma sincs laza, eldumálgatós kedvében…
Jimmy berakja a kamionba a táskámat. (Itt nagyobb biztonságban érzem, mint egy sátorban. Hátha még akar esni…)
Aztán valami különös történt: nálam is beállt aznapra az antiszociális viselkedés. Előbb a JSB-nél közöltem, hogy köszi, ki tudok venni egy tányért a mikróból, majd Jimmy kapta meg kis híján a megjegyzést, hogy „Nekem is van szám!”, amikor helyettem kommunikált az apjával. Comte-ékat el is kerültem a második verseny végéig, nehogy ott is elsüssek valami megbocsáthatatlant. Csak a nap végén nyargaltam be azzal, hogy ide a szülinapos srác laptopját (szeptember 11 volt, Aurélien szülinapja), hadd töltöm rá a képeket és húzok haza, mert tényleg nem jól vagyok. Anyukája nézett egyet, de kaptam laptopot és elmehettem haza.
A történet vasárnap reggel lett izgalmas: Calvin kijelzője a rajtrácsra menet bemondta az unalmast (márpedig anélkül azt sem tudja, hányas sebességi fokozatban van éppen az autó), így nem tudott részt venni a 3. versenyen, míg Jimmy tévedésből egy megüresedett rajtkockába állt a sajátja helyett, ezért áthajtásos büntetést kapott és zárkózhatott fel a mezőny végéről. (Egyszer az életben nem ő nyerte a kategóriát.)
Aurélien durván vágta be a kis Peugeot ajtaját, mondván, hogy összepakol és elmegy haza. De hamarosan jöttek kedves emberek egy működő kijelzővel egy másik csapatból, és Calvin felállhatott a negyedik futam rajtrácsára is.

Hány versenyző-legenda kell egy pót-kijelzó beállításához?
A folyamatot Aurélien Comte végzi, Jean-Marie Clairet kommentálja és Calvin Comte nézni se bírja…
Vége van a hétvégének. Az egyik hatalmas promóciós elemet rögzítő betontömbön ülök. Azon gondolkodom, minek is ezek a hatalmas promóciós elemek a nézők nélküli paddockba. Nyilván, hogy legyen mire ülni, mivel sajtóközpontot egész hétvégén luxus volt kinyitni. 😀 Aurélien ül mellém, váltunk pár szót. Hallgatunk is kicsit közösen, mert ilyen hallgatag emberek vagyunk. Egy Renault húz el mellettünk, prototípus, elég királyul néz ki egyébként, utána fordulunk.
– Akarsz egy ilyen autót? – kérdem, persze viccből.
– Talán akarok – mondja kicsit szomorúan. – Gentlemen sorozat.
Ebben igaza van. Meg abban is egyetértünk, hogy rettentő unalmas. Abban már kisebb az egyetértés, hogy beszállhatok-e a családi padlófelszedő-bajnokságba, de végül beszállok.

Bár gentleman sorozat, azért Jimmy néha emberére akad Xavier Fouineau (JSB) személyében
Közben Aurélien visszavonszolja a Peugeot-hoz a motort, amit a műhelyükbe küldtek. Nem cseréltek motort egész hétvégén, mert nem volt új motor a Peugeot kamionban sem…
A munka végeztével még benézek Clairet-ékhez: Teddy jókedve és emberi kommunikációra alkalmas állapota visszatért. Beszélgetünk egy keveset, aztán felnéz az égre és azt mondja:
– Nézd csak meg! Le Mans-ban vagyunk és ragyog a nap!
Valóban! Bár, ha legközelebb erre járok, én azért örülnék a nyitott ajtóknak (ami az északi kaput és a sajtóközpontot illeti)
Hogy találtunk-e kincset a szivárvány lábánál? Az attól függ. Új gumi, pótversenyző és cseremotor biztosan nem volt. De családi összetartás, barátság, jóindulat, segítőszándék és gyönyörű naplementék igen. Vannak, amik többet érnek az anyagiaknál.
Magyar Szilvia
Social Profiles