Thed Björk – árnyékban
Fotó: Magyar Szilvia
Kicsit el volt szállva az agyunk, vagy úgy is mondhatnánk, hogy fel volt forrva az agyvíz, csak annyira volt meleg. Személy szerint én sokkal melegebbnek éreztem tavaly, de mindenki más szerint idén volt rosszabb a helyzet. Minden esetre született néhány kevésbé komoly jelenet a Ricardo Tormo versenypályán, Valencia mellett. Hogy a melegtől-e, az nem biztos, de néha volt min nevetni (néha meg a sírásra volt ok)… Íme a „best of Valencia” idén is:
Teddy Clairet: Bocsi, nem adok puszit, mert nagyon meg vagyok fázva.
(Ez az állapot nála a Covid óta tart, 2019-ben kaptam puszit tőle utoljára – mentségére legyen mondva, most tényleg nagyon be volt rekedve.)
Én: Azt áruld el nekem, hogy hogyan cseréltetek 2×2 európai World Tour futamra egy egész TCR Europe programot!
Teddy: Ezt hívják úgy, hogy TCR MAGIC! 🙂 (kicsit ironikus volt)
Aztán elmagyarázta, hogy az Audikat felváltva kellett volna használniuk a saját bérlőikkel, csakhogy a sorozatok többször is ütötték egymást, ezért nem volt lehetséges, hogy saját csapatot indítsanak a TCR Europe-ban és azokat is kiszolgálják, akik tőlük bérlik a versenyautókat más sorozatokba.
Fabio (sajtófőnök): Jó, hogy jöttél. Látom megkaptad a passzodat.
Én (elég csalódottan): Normál paddock jegy, ahogy elnézem.
Fabio: Nem baj, felveszed hozzá a fotósmellényt, és oda mész vele, ahová akarsz.
(Ez tény. De azért egy szép passz jobban nézett volna ki. A mellényben meg nem volt nagy szellőzés…)
Első találkozás Rob Huffal, az első verseny boxutca nyitása előtt 8 perccel:
Én: Ezer éve nem láttalak, mi újság veled?
Huffy: Minden OK, nálad? Mondj valamit, mi újság!
Én: Ha annyira újságot akarsz, akkor: megint rákos vagyok. Most így jó?
Huffy: Ez nem jó újság, ezt nem akartam tudni.
Én: Ennek igazán örülök.
Második találkozás, többszöri próbálkozás után, a harmadik verseny boxutca nyitása előtt, a garázsban:
Én: Hali!
Huffy: Te komolyan csak pitlane nyitás előtt 5 perccel tudsz idejönni?! Tényleg nem tudsz máskor?! (viccelődik)
Én: Elvesztettem az órámat még (Budapesten) a reptéren, időérzékem pedig nincsen.
Huffy: Szóval elvesztetted az órádat és az időérzékedet is? Az utóbbit mind elveszítjük, ahogy öregszünk. Én is öreg vagyok, és ezt nem szeretjük, igazam van? – egy csapattagra néz, ő helyesel.
Aztán hirtelen elrohant valamiért, és soha többé nem láttam… Nem volt lehetőségem elmondani, hogy kerestem 2 nap alatt 4-5 alkalommal, de mindig azt mondták, hogy nincs ott…
Thed Björk: Jó, hogy látlak, hogy vagy?
Én: Jól, és te?
Thed: Én is, minden rendben. Segíthetek valamit?
Én: Csak benéztem, hogy köszönjünk egymásnak.
Thed: OK. Helló! 🙂 🙂 Rémesen meleg van, alig lehet kibírni.
Én: Tavaly sokkal melegebb volt! Ráolvadtunk az aszfaltra!
Thed: Én idén sokkal rosszabbnak érzem. Ezért állok itt a légkondi mellett, hogy egyenesben tartsam a hőháztartásomat. De lassan mennem kell. Gyere vissza verseny után, beszéljünk egy kicsit!
Nem tudtam hozzá visszamenni, mert el kellett rohannom, de írtam neki egy üzenetet. Nagyon kedvesen válaszolt…
A rajtrácson sétálva egy ősz, szemüveges úr mellé csapódok. Nagyon régi történet a mienk. Úgy lettünk „legjobb barátok”, hogy kapcsolatunk azzal kezdődött, hogy rettentően megríkatott. Aztán, amikor elmagyaráztam neki, hogy miért engedtük elé a sorban Alex Zanardit és Michelisz Norbit, jelentősen megenyhült… 🙂
Én: Szia! Emlékszel még rám?
Egy darabig nézi az arcomat, hunyorog, látszik, hogy kutat az emlékeiben. Aztán felkiált:
Alain Menu: A fenébe is! Ha nem szólsz, sosem ismertelek volna fel!
Én: Semmi gond, már nagyon régen volt!
Alain: Kilenc éve versenyeztem utoljára.
Én: Úgy bizony, pont azt számoltam, hogy éppen kilenc éve (Imolában) találkoztunk legutóbb.
Beszéltünk még pár szót, meg hogy mit fog még csinálni idén a WT-on, aztán, mielőtt elváltunk (talán újabb 9 évre vagy örökre), megfogta a kezemet egy pillanatra. Furcsa, hogy az emberi kapcsolatok milyen módon tudnak alakulni…
Julien Briché ismét beugrós volt két Hyundai-jal, melyek közül a sajátja idén sem nagyon akar működni. Folyton minden baja van az autónak. Amint sétálok a második verseny rajtrácsának harmadik sorában, látom ám, hogy öreg barátom a tömegben kacsázik előre az autójában. Néztem egy darabig, hogy ugyan hová megy, de aztán leesett, hogy ez a fordított rajtrács (istenem, milyen jó lenne egységes szabályrendszer minden versenyre, hogy követni tudjuk, mi történik!), így aztán a pole-ba… Nem messzire jutott onnan sem – csak az első kanyarig. Régen pihent az autó a garázs előtt, némileg összetörve, amikor kiírták a képernyőre, hogy áthajtásos büntetést kap ütközés okozásáért… 🙂 (no comment)
Utána lementem hozzá:
Én: Mondd csak, mi történt?
Julien: Hát ez most én voltam! (széles, nagyon szégyellős mosoly)
A hungaroringi TCR Europe és a Paul Ricard-i WT fordulót egyazon hétvégén tartják.
Én: Hová mész két hét múlva? Hungaroring vagy Paul Ricard?
Julien: Paul Ricard.
Én: Szomorú vagyok.
Julien: Megértem.
De mind a ketten mosolyogtunk. Mivel nyilván az volt a logikus, hogy a Paul Ricardra megy…
Interjú Michelisz Norbival a harmadik verseny után. Várok, mert épp a csapatával beszéli meg, hogy miként tartotta vissza őt Thed Björk az előzéstől. Árnyékban állunk, esteledik, huzat van. Az overált levette Norbi derékig, így egyszál aláöltözőben áll ott. (Az nem látszik, hogy ez az aláöltöző teljesen át is nedvesedett az izzadtságtól.) Elmondja a csapatnak, amit akar, aztán van pár perce rám is. (Lásd a következő cikkben, hogy mit mondott!)
Az interjút a szokásos kérdéssel zárom:
Én: Szeretnél még valamit elmondani, amit nem kérdeztem meg?
Norbi: Nem. Szeretnék elmenni átöltözni, mert nagyon fázom!
Na, most akkor döntsük már el, hogy hideg van vagy meleg! 🙂 🙂 🙂 (Természetesen viccelek! Remélem, nem fázott meg!)
A végére hagytam egy szomorú történetet. Egy történetet két srácról, akik testvérek, és – hitem és jelen információim szerint – valószínűleg nem rendelkeznek szabadon a saját cselekedeteik fölött. Két srácról, akiket nagyon szerettem, legalább annyira, mint azokat mind, akiket itt feljebb említettem. Az egyikük a dobogón állt. Két perce még nevetgélt a többiekkel, viccelődtek a sarokban, mialatt a győztes interjút adott. Aztán felálltak a dobogóra, felcsendült az uruguayi himnusz, én meg csináltam néhány fényképet a dobogósok arcáról, remélve, hogy rendes arcot vágnak, és valamelyik kép egyszer majd használható lesz egy rendes cikkhez. 🙂 Ekkor vettem észre, hogy a srác, aki az előbb a sarokban még önfeledten mosolygott, most talán észrevett valamit a dobogó alatt, talán eszébe jutott valami… Hirtelen behúzta az alsó ajkát, összehúzta a szemét és a szemöldökét, aztán az amúgy is nagyon fáradt és immár szomorú szemei megteltek könnyel. Olyan 30 másodpercig tartott… valahol nagyon messze járt gondolatban. Aztán a pezsgőzésre visszatért a mosoly az arcára.
Én véletlenül az öccse háta mögött haladtam el, amikor visszafelé mentem a sajtóközpontba. Ha elmegyek valaki mellett, akivel nagyon kedveljük egymást, és nem lát engem valamiért, meg szoktam simogatni egy kicsit a vállát, miközben köszönök neki. Nem volt messzebb, mint fél méter… Már mozdult a karom… Aztán eszembe jutott, hogy akár világra szóló botrány is lehetne abból, ha én most megsimogatnám ennek a gyereknek a vállát. Elmentem mellette úgy, hogy észre sem vett. (És örök hálával tartozom annak a kollégának a sajtóközpontban, aki a karjaiban tartott, amíg zokogtam. – Nem azért, mert bántott valaki a családból (ami erősen feltételezhető, de egyelőre nem bizonyítható), nem azért, mert láttam a bátyja szomorúságát egy pillanatra, hanem azért, mert nem simogathattam meg valakinek a vállát, akit még mindig nagyon szeretek.)
Magyar Szilvia
Social Profiles