Arany János szerint “ez a legnagyobb cél, itt, a földi létben”. A WTCC-ben nem olvasnak Arany Jánost, valahogy a legtöbben mégis tudják ezt. Én nem titkolom, hogy a WTCC közvetlensége, nyitottsága, az emberek kedvessége, tényleg emberi mivolta, az, hogy ez egy világ, ahol még mindenkinek a helyén van a szíve, engem egyetlen óra alatt győzött meg arról, hogy én nem akarok többé F-1-es újságíró lenni. Én azóta az 5 és fél évvel ez előtti nap óta csakis WTCC újságíró akarok lenni. És azóta minden évben akadt olyan verseny – néha több is – melyben világosan megmutatkozott: itt emberek versenyeznek. Szeretnek, (néha utálnak), nevetnek, sírnak, játszanak, félnek, van szívük, és tudják a másikról, hogy neki is van.
Mégis, Alex Zanardi visszavonulása óta a mai volt az első nap, amikor annyira éreztem az emberi tényezőt, hogy érdemesnek (sőt, egyenesen kötelezőnek) éreztem írni róla.
Az egész még szombaton kezdődött. A Q3-ban Yvan Muller levágta a sikánt, ezért tudvalevő volt, hogy el fogják venni az idejét, és Tom Chilton fogja megkapni a harmadik rajtkockát. Ennek fényében Chilton felment a sajtótájékoztatóra, majd amikor megkérdezték, hogy mit keres ott, közölte Yvan Mullerrel: “Levágtad a sikánt, enyém a harmadik rajthely, jöttem a sajtótájékoztatóra.” No, az ifjú brit rövid úton ki lett tessékelve a sajtótájékoztatóról, mondván: a hivatalos döntésig bizony Mulleré a harmadik rajthely és a sajtótájékoztató is. Ennek ellenére Chilton halhatatlan igazságérzete a helyén volt: másnap ő állt a harmadik kockában. És volt folytatása ennek a sztorinak…
A szabadedzéseken Gianni Morbidelli – láthatóan nem szándékosan, sokkal inkább tapasztalatlanságból, emberi hibából – úgy törte össze Gabriele Tarquini autóját, hogy utóbbi többet nem is tudott vele közlekedni, fel is adatta a szállítókkal Franciaországba, hogy legyen idejük megszerelni. Tarquininek az egész hétvége kukás volt innentől. Mégsem ment az üvöltözés, üzengetés, egymás utálása napokig. Morbidelli megrovást kapott, és – mivel nem tudott részt venni az időmérő edzésen – külön engedéllyel rajtolhatott csak el, a mezőny végéről.
Eljutottunk az első rajtig, meg a kockás zászlóig is, valahogy ilyen sorrendben: Lopez, Loeb, Muller. Sajnos nem túlzottan úgy nézett ki, hogy az az összesen 12 világbajnoki cím kitörő örömmel gratulált volna annak a végtelenül tehetséges ifjú embernek, aki élete második világbajnoki futamán verte őket rommá. A Citroen beültetett egy csodagyereket egy háromszoros és egy kilencszeres világbajnok mellé, és hagyja, hogy a srác menjen elöl. Őszinte tiszteletem a vezetőségnek a merészségéért, de attól tartok, hogy a “néha utál valaki valakit” dologból itt, ebben az évben sokat fogunk látni. A kis Lopeznek aggodalomra nincs oka, ez egy úgyszintén igen őszinte és nagyon emberi érzésből fog táplálkozni: irigységnek hívják!
És akkor elrajtolt a második futam, ami miatt tulajdonképpen ezt az egész cikket írom.
Tom Coronel állt az első, Mehdi Bennani a második rajtkockában. Nem vagyok döntőbíró. Nem vagyok fizikus sem. És továbbá: nem ültem ott egyik autóban sem, szóval nem tudom, hogy a versenyzők mit éreztek, láttak, hallottak. Tény: a felvételből az látszott, hogy Bennani a rajt után némileg jobbra (vagyis a pálya közepe felé) húzott, Coronel meg nagyon balra (a pálya másik széle felé). Bennani a faltól akart távol kerülni, Coronel meg – lassú rajtja ellenére – rá akarta csukni a kaput Bennanira. Szerintem egyikük sem gondolta végig komolyan, hogy mi lesz, ha a másik nem enged. És egy amolyan tipikus “majd-a-másik-úgyis-arrébb-megy” versenybaleset lett belőle, ami azokban az esetekben szokott születni, amikor mindenki ezt gondolja, de senki nem megy arrébb.
Tény: Bennani eltalálta hátulról Coronelt. További tény, hogy csak úgy tudott volna ebből a szituációból kikeveredni, ha rálép a fékre (ez még mindig nem garantálta volna, hogy Coronel nem megy a falnak), de két kérdés: tegye fel a kezét bármilyen autóversenyző, aki rálépett volna a fékre!! Komolyan! Tom, ugye te sem léptél volna rá, igazam van? S a másik: ha előttem egy ember van, s hogy ne toljam tovább hátulról az autóját rálépek a fékre, de mögöttem jönnek 20-an, vagy százötvennel, na, hát valószínűleg akár autóversenyzők vagyunk, akár nem, a fékre lépés jutott volna eszünkbe utoljára. Mint ahogy Bennaninak is…
Coronel centis darabokból álló törmelékhalmazzá mandínerezte a falakon vadiúj kocsiját. Amibe mellesleg szerelmes volt már vagy egy hete (legalábbis ahogy áradozott róla)…
Az ütő nem azért állt meg Roberto Ravagliában, az egész csapatban és a közönségben, mert arra gondoltak: “Te jó ég, hogy lesz ebből autó a jövő hétre?!”. Sokkal inkább azért, mert nem tudtuk, Tom vajon kiszáll-e a roncsból.
Hogy a pattogó autók közben eltalálták a vétlen Yvan Muller kocsiját is, az egy dolog, megesik az ilyen a legjobb helyeken is.
Miután a mezőny tovahaladt (mellesleg a motorháztető nélküli Bennanival az élen), Coronel hihetetlenül dühösen ugrott ki a roncsból, bement a garázsba, a többieket meg felsorakoztatták a rajtrácsra egy piros zászló után.
Az Eurosport riportere kérdezte Coronelt, mi történt, aki elmondta, hogy fogalma sincs, Bennani hová akart menni, de tény, hogy nekiment, és most a kocsija rommá tört, és nagyon dühös, mert hát mivel fog egy hét múlva versenyezni.
Ezek után a riporter megkereste a rajtrácson Bennanit is, aki azt sem tudta, hogy szabadkozzon, mert ő meg azt nem látta, hogy Coronel hová akar menni, és nyilván nem direkt lökte meg, hiszen amúgy jó barátja. Ekkor jelent meg Coronel Bennani Hondájának nyitott ajtajában (a mikrofon mellett). Bennani neki is előadta védekezését, de Tom továbbra is igen dühösen hányta a fiatal marokkói szemére, hogy nézzem már oda, mit csinál. Coronel el akart menni, de amint kihúzta a fejét az autóból, Bennani elkapta a kezét és visszahúzta:
– Tudod mit? Amikor láttam, hogy te vagy az, sírtam! – hallatszik a mikrofonba. – A barátom vagy!
És húzza Coronelt, egészen közel, és ekkor már a holland keze is mintha ölelésre emelkedne:
– Jól van, hagyjuk! A barátom vagy, tudom – mondja Coronel, és kimászik a Hondából.
Mi csak ekkor látjuk: Mehdi Bennani tényleg sír!
Hány és hány ember fejtette ki véleményét arról a Facebookon, hogy Bennani a WTCC Maldonadója… Sokat tör a marokkói is, ez tény. Viszont egy dolog biztos: ebből most tanult, mert nem úgy néz ki, mintha valaha is szeretné újra átélni ezt az érzést. És ez különbözteti meg Maldonadótól: a megbánás könnyei.
Sajnos, ezt a tanulópénzt a ROAL Motorsport és Tom Coronel fizeti ki a szó szorosabbik értelmében, de azt hiszem, találnak ők majd módot arra, hogy kamerákon és mikrofonokon kívül elrendezzék ezt.
A riporter újra Coronelnél, immár a ROAL csapatának kivetítője előtt. Kéri: nézzék meg együtt a felvételt, és tartja-e a véleményét Tom, miszerint Bennani a hibás. Coronel megnézi ugyan a felvételt, de kéri: fejezzék be az eset nyilvános boncolgatását! Bennani a barátja, nem akar tovább ellene beszélni. Csak azt sajnálja, hogy nem lesz autója a jövő héten. A riporter elköszön:
– Viszlát a jövő héten!
– Attól tartok, nem! – válaszolja Tom.
Közben valaki más is hasznossá tette magát. Gabriele Tarquini sok cifra esetet látott már, megjárt minden lehetséges sorozatot, tudja, milyen a nyomás az emberen ilyenkor. És most azt is megtudtuk róla, hogy beszél franciául.
Bennani angolja a csapnivalóból a majdnem érthetőre fejlődött fel, amióta a WTCC-ben van, Tarquini mégsem azért beszél franciául, mert angolul nem értené, amit mond. Egy ilyen stresszes szituációban különleges szerepe van annak, ha az emberhez az anyanyelvén beszélnek. Sokkal megnyugtatóbban hangzik, mint bármely idegen nyelven (bármennyire is jól beszéli azt a nyelvet), és egy amolyan különleges, barátságos gesztus. Senkinek nem kívánok hasonló szituációt, de aki átélte már, az tudja.
Tarquini még egy dolgot tud: ha ez az amúgy is forrófejű srác, a haza közönség nyomása alatt, bűntudattal a lelkében, és azzal a tudattal, hogy ő volt a hibás, elindul az első helyről, két betonfal között, abból sokminden lehet. Jó dolog viszont semmiképpen sem! Ezért aztán kimegy a rajrácsra, ő is bedugja a fejét Bennani Hondájába, és franciául kezd magyarázni (rémesen töri a franciát, de francia):
– Nem a te hibád! Érted? Nem te voltál a hibás. Senki nem tehet róla. Kezdődik a verseny. A versenyre figyelj! Csak a verseny járjon a fejedben! Minden mást utána elrendeztek. Nem lesz semmi baj, figyelj a versenyre!
(Nem lényeg, hogy mennyire van igaza Tarquininek, és az sem, hogy ki volt a hibás! Nem az számít, hogy mi volt, hanem az, hogy mi lesz 5 perc múlva!)
Bennani lassan megnyugszik. Lassan talán Coronel is. A pálya tisztul, és újra úton a megmaradt mezőny…
És Bennani vezet. Ő bizony nem adja senkinek ezt a könnyekkel és összetört barátsággal szerzett vezető helyet! Egészen addig, amíg nem jön a felszólítás, hogy töltsön le egy áthajtásos büntetést.
Így került a verseny vége felé Bennani az ötödik helyre, Tom Chilton mögé. Aztán meg is előzte, de Chilton nem adta az a negyedik helyet, és visszaelőzött! De hogyan!! Sikánon, tökön-babon át! Bennani nem ugrik neki, csak villant kettőt az első fényszórókkal. És Tom Chilton pontosan tudja (egyébként villantás nélkül is), hogy a sikánt levágni nem fair. Hiszen tudta ő ezt már tegnap is! Az egyenesben megvárja és elengedi Bennanit…
Tök mindegy, hogy ki nyerte a versenyt!
Amúgy, ha már az emberségnél tartunk, kedves Sebastien Loeb, kilencszeres rali világbajnok, hadd mondjak önnek valamit: ebben a világban, a WTCC-ben, ha az ember megnyer egy futamot, és utána a riporter gratulál neki, interjút készít vele, és megköszöni a végén, a pilóta is megköszöni. Mindig! Csak úgy mondom…
A második versenyen a pilóták befutottak egy meghatározott sorrendben, mely jelen esetben teljesen lényegtelen. Ami fontos: a ROAL Motorsport, Tom Coronel, Gabriele Tarquini, Tom Chilton és Mehdi Bennani: mindannyian tanultak ma valamit, mindannyian adtak ma magukból valamit, és mindannyian jelesre vizsgáztak emberségből – elérték a legnagyobb célt itt, a földi létben!
Utóirat: Tom, én őszintén remélem, hogy történik egy nagyobbfajta csoda, és láthatunk Franciaországban a rajtrácson!
Fotó: fiawtcc.com
Szöveg: Magyar Szilvia
Social Profiles