Zanardi: Csak leugrottam tekerni…

15027838_10211496431866014_1076749452456408312_n

Tegnap kaptam egy barátomtól…

Aki a My Sweetest Victory-t olvasta, már éppen idejét érezte annak, hogy Alex Zanardi és Gianluca Gasparini ismét billentyűzetet ragadjanak és papírra vessék az egykori F-1-es pilóta néhol vicces, helyenként szomorú, időként felháborító, máskor szívmelengető történeteit. Végül is a My Sweetest Victory több mint 10 éves, és azóta igen sok minden történt a túraautózás egyik legismertebb figurájával – csakhogy nem feltétlenül a túraautózásban!

A Volevo solo pedalare… (angolul még nem tudjuk mi lesz a címe, magyarra úgy fordítanám, hogy Csak leugrottam tekerni…) egy másik élet és egy másik karrier története (is).

Természetesen találkozunk benne WTCC-s történetekkel, az első győzelemtől az utolsó futamig, és ki nem hagyták volna semmiért a kirándulást a Spa24-re. Alex még mindig ragyogó autóversenyző, csak leugrott tekerni és a paralimpián találta magát… És hogy mint esik meg egy ilyen baleset egy autóversenyzővel? Nos, ez is benne van a könyven…

Lehet, hogy mindez sosem alakul így, ha az emberek megtanulták volna a leckét: ne ítélj elsőre! De hát mit is várhatunk egy sztereotípiákkal átitatott világban?

2007-et írtunk, hősünk éppen a februári WTCC tesztre tartott Spanyolország felé, amikor megállt egy savonai autós étkezőnél, BMW-jével a mozgássérült helyre parkolván. Vittorio Podesta, jelenlegi kerékpáros társa az olasz váltóban és válogatottban néhány perc múlva érkezett ugyanabba a parkolóba, és ismét feldühítette a tény, hogy no, nézd már, a bunkó BMW-s elállja a mozgássérültek helyét a parkolóban. Szóval Podesta fogta magát és ráállt Zanardira. Autója tetején a saját kézibike-ja, mivel éppen hazafelé tartott egy versenyről.

Persze, amikor hősünk kijött a büféből beszélgetés kerekedett a dologból, és Alex megkérdezte, hogy mi az ott a autó tetején, Podesta meg elmagyarázta neki. A páros végül telefonszámot cserélt és továbbmentek, ki-ki a maga útjára…

Zanardi gyakran találkozik ezzel a hozzáállással: ugyan, hány mozgássérültnek van BMW-je?!

„Néhány hónapja moziban voltam – magyarázza a könyv lapjain – és kifelé jövet egy csapat fiatal srác haladt előttem. Egy BMW M550-essel járok, bronz színű. Úgy néz ki, mintha Batman egyik kocsija lenne. Mialatt a srácok elhaladtak az autó mellett, meghallottam egyikük kommentárját, amint odaszólt a társainak: »Nézd már, még egy mozgássérült, aki egy 550-essel mászkál fel-alá!« Bevallom, szadista voltam: Kinyitottam a távirányítóval, miközben odakiáltottam nekik: »Ó, srácok, látom nem hiszitek el, hogy léteznek mozgássérültek 550-essel.« Végül jót nevettünk és csináltunk együtt egy fotót.”

A mozis kitérő után visszatért hősünk 2007-be, mely idénynek a végén az egyik szponzora megkérdezte, hogy elindulna-e a New York Marathonon. Zanardi boldogan válaszolta, hogy nem probléma, és gondolta, hogy látott ő már ilyen kézzel hajtós szerkezetet, majd összerakja otthon.

Nem igazán boldogult vele, kellett volna egy-két részlet, az utazás meg közeledett… A fejezet úgy végződik, hogy „amekkora szerencsétlenség vagyok, Podesta számát természetesen elvesztettem. Szóval először is azt kellett megtalálnom…”

A kissé csípős, néhol önironikus, helyenként még mindig naiv humorral megírt könyv az ehhez hasonló történetekkel feldobja az olvasó napját. És ha valaki nem olvas olaszul, semmi gond, karácsonyra jön az angol kiadás! 

Magyar Szilvia

Comments

comments