11 év után elmegy…
Yvan Muller, négyszeres WTCC bajnok, 48-szoros futamgyőztes, 10 Andros Trophy és számtalan egyéb verseny győztese, 2006 óta a WTCC mezőnyének tagja ma reggel bejelentette: ez az utolsó idénye a sorozatban.
Igazság szerint a levegőben volt. Sőt, nem hivatalosan Vila Real óta tudtuk, akik ott voltunk, de leírni akkor még nem lehetett. Meg kellett vele várni a Citroën ma reggeli sajtóközleményét. Nem egy nagy bajnokot veszítettünk el, amikor Yvan ezt eldöntötte, hanem egy embert. Négy világbajnokságot nyerni nem semmi, ez tény, és egy négyszeres világbajnokot pótolni nagyon nehezen lehet. De az embert, aki 11 éve volt a mezőny tagja egyszerűen lehetetlen pótolni.
„Nem vagyok benne biztos, hogy a kor a legfőbb dolog akkor, amikor a karrierünket befejezzük – kezdte Yvan. – Sokkal inkább eltökéltség és motiváció kérdése. Mindazok a dolgok, amik a professzionális versenyzéssel járnak, mint a tesztelés, a szimulátorozás, a fizikai edzések és az utazás olyan személyes elhivatottságot kíván, amit már nem tudok hozzátenni. Másrészről pedig életemnek abban a szakaszában vagyok, amikor valami mást szeretnék csinálni, és boldog vagyok, hogy 11 szezon után hozhattam meg ezt a döntést. Voltak nagyszerű élményeim pályafutásom során (…) Találkoztam rendkívüli emberekkel, akik nagyon elhivatottak a munkájukban és erős bennük a versenyszellem. A versenyzés már olyan régóta része az életemnek, hogy nem tudom elképzelni, hogy végleg abbahagyjam. De több időt fogok tölteni a családommal és a versenycsapatom fejlesztésével. Mindenek előtt pedig beleadok mindent, hogy a csapat [Citroën] céljait elérjük.”
Yvan minden létező autóval tudott világbajnokságot nyerni, amibe csak beleült – persze előbb vagy utóbb –, a Citroënt leszámítva. Az alábbi sorok nem egy rendkívüli bajnok pályafutásáról szólnak, csak néhány – itt-ott talán kissé személyes – foszlány egy rendkívüli ember történetéből.
2008 októberében találkoztam vele először. Természetesen hol máshol, mint a sajtóközpontban, az időmérő utáni sajtótájékoztatón. Aztán a verseny utánin is. Jellemző volt rá, hogy ott látni a leggyakrabban, abban az évben éppen sárgában…
2008, Monza
A kép minősíthetetlenül rossz és régi, de az első, amit csináltam róla
De szorosabb ismeretséget (vagy majdnem) csak évek múlva, éppen a Hungaroringen kötöttem vele, amikor pénteken a paddockban sétálva arra lettem figyelmes, hogy valaki kerékpárral közeledik hátulról. Alig két lépésnyire haladtam a tőlem jobbra, frissen felhúzott sátrak sora mellett, és megpróbálván a lehető legtöbb helyet hagyni bal oldalon még egy lépést tettem jobbra, hogy elengedjem… Valamiért Yvan aznap úgy döntött – ki tudja miért – hogy mégis inkább jobb oldalon fog kikerülni. Pusztán vezetői képességeinek és lélekjelenlétünknek volt köszönhető, hogy nem rántottuk magunkra a teljes Chevrolet sátrat mindenestül… Eric Néve biztosan nagyon örült volna neki…
Szóval így ismerkedtem össze ezzel a mindig borostás, folyton morgó, barátságtalannak tűnő franciával. Azt hiszem, a tény, hogy sokan nem szeretik, leginkább az arroganciájának köszönhető. Vagy legalábbis kívülről úgy néz ki. Pedig Yvan Mullernek van szíve és van humora is!
Ki ne emlékezne arra, amikor az egyik sajtótájékoztatón feltettek neki egy kérdést: Egy egyszerű, eldöntendő kérdés volt, de persze a kolléga azt várta volna, hogy Yvan indokolja is a választ. Muller nekikészült, akkurátusan közelebb húzta a mikrofont. „Yes!” – mondta, majd visszatette a mikrofont a helyére. Nem szerette a felesleges kérdéseket, még kevésbé a felesleges válaszokat. Engem például egyetlen mondatban tanított meg könyvet szerkeszteni és e-mailt írni: „Gyorsan és röviden csináld, különben senki nem olvassa el.” De kiokította (vagy ha azt mondom, hogy megszívatta közelebb járok a valósághoz) ő a Touring Car Times felelős szerkesztőjét, Neil Hudsont is, ha kellett. Nem volt ebben semmi egyéb, csak tényleg annyi, hogy nem akarta az idejét vesztegetni századszor is feltett kérdésekre…
De nem volt ellene a humornak sem, például idén, amikor Portugáliában megkérdezték, hogy mi változott közte és Tiago Monteiro között azzal, ami a Nürburgringen történt, elsütötte a poént: „Igazából már nagyon bánom, hogy nem löktem bele abba a nagy szakadékba, ami mögöttünk volt [miután áthúzta a korláton]. Most enyém lenne a pole”– mondta, persze viccből, és jót röhögtünk rajta…
Amikor elkezdtük szerkeszteni a 10 év WTCC című könyvet, Yvan volt az első, aki visszajelzett, hogy számíthatunk a személyes történetére! Az alapítvány, amit kedvezményezettnek megjelölt vak gyerekeknek segít vakvezető kutyához jutni. És amikor arról volt szó, hogy akad-e valaki, aki ezt a könyvet és a teljes jótékonysági kezdeményezést megpróbálná népszerűsíteni, Yvan nem szólt egy szót sem, fogta a könyv matricáját, felragasztotta a sisakjára, és nem egy versenyt, de az egész ázsiai fordulót azzal a matricával a sisakján teljesítette. Sőt, az idény utolsó versenyét abban a sisakban nyerte (pedig jobbára a fekete sisakját nem viselte versenynapon).
A rá következő télen egy felhívást tett közzé a Facebook oldalán. Egy súlyos betegségben szenvedő francia kislánynak gyűjtöttek a kezelésére…
S ha nyitott szemmel járt-kelt az ember a paddockban az utóbbi években látott még valamit: azt, ahogyan Yvan Mullert kicserélte egy kis tündér. Amióta csak megszületett kislánya, az a gyerek a legaranyosabb (és időnként a legszórakoztatóbb) jelenség a WTCC-ben…
Kedvenc Mullerem, kedvenc nyuszijával. Mondjon akárki akármit, ő a legszívtipróbb csaj az egész paddockban! 🙂
Amikor a versenyzők megkapták a saját, személyes példányukat a könyvükből, Mullerébe ezt írtam, persze az eredeti, francia nyelven: „Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz…”*
Az elmúlt 9 évben minden nap egy kicsit közelebb ültem. Most elmondhatom, hogy – azt hiszem – van egy autóversenyző, aki megszelídített engem. S mindenki mást is, akinek volt elegendő türelme hozzá…
Yvan most elmegy. És akár hiszed, akár nem: hihetetlenül nagy űrt fog hagyni maga után! Leírhatatlanul hiányozni fog!
Fotó és szöveg: Magyar Szilvia
*Antoine de Saint-Exupery: A kisherceg
Social Profiles