Fotó: Schneider Erika
Azzal az érzéssel jöttem haza Ausztriából, hogy ez volt az idei év eddigi legjobb versenyhétvégéje, pedig idénre már túl vagyok egy páron. Most jártam harmadjára a Red Bull Ringen, de mégis először, GT Masters hétvégém sem az első volt, de mégis első alkalommá vált. Hogy mire is gondolok pontosan?
Arra már elég korán rájöttem, hogy rettenetesen szerencsések vagyunk mi itt Magyarországon, hogy van egy Hungaroringünk, és most, hogy már nem csak a Forma 1, hanem más nemzetközi sorozatok is rendszeresen tiszteletét teszik nálunk, szinte el vagyunk kényeztetve. Teljesen emberi távolságra ott a Slovakiaring, Monza, vagy Brno, illetve Ausztriában a Salzburgring és a Graz közelében fekvő Red Bull Ring is. És bár a mi Ringünkön is megfordulnak a legnagyobb, legrangosabb versenysorozatok, még mindig vannak olyanok, amikért egy picit utaznunk kell, de azt gondolom, hogy az a 4 óra autózás az amúgy is gyönyörű hegyes-völgyes-alagutas tájon önmagában megéri, hát, még, ha az út végén az ember lánya egy versenypályán landol.
2012-ben jártam először a Red Bull Ringen, akkor a European Le Mans Series (ELMS) és az akkor még létező WSR hétvégéjét látogattam meg, teljesen privátban. Már akkor lenyűgözött a pálya fekvése, a hegyek, a motorzajban (hahaha) is békésen fekvő, legelésző tehenek, meg úgy az egész környezet. Az új pálya varázsa – gondolhatnánk, ám ez az érzés megmaradt a második és harmadik találkozásnál is.
Érdekesen indult a hivatalos kapcsolatunk a GT Masters-szel, és most sem könnyítettük meg egymás életét. A papírmunkával járó hercehurca sajnos eléggé elhúzódott, így péntek reggel azzal a tudattal indultam neki az útnak, hogy oké, ezen a hétvégén akkor semmi meló, megveszem a belépőt, átlag néző leszek és egyszeri rajongó, aki felveszi a kedvenc versenyzője nevét fennen hirdető pólóját és felül a lelátóra vidámulni (hogy Palik Laci szavaival éljek), mint ahogy azt tettem tavaly a Red Bull Ringen, és Hockenheimban is, mert ott is akadtak nem várt nehézségek a hivatalos procedúrában.
Ausztriában hagyomány, hogy a pénteki nap ingyenesen látogatható, így délután 1 körül már bent is voltunk a paddockban. A versenyzők teljesen lazán jöttek-mentek, készülődtek a fél 4-kor kezdődő szabadedzésre. Üdvözöltük az ismerős arcokat, beszélgettünk régi ismerősökkel, wifit vadásztunk (nagyon fontos dolog ez a XXI. században 😊), majd a szabadedzés után hosszabban is sikerült társalognom Maxi Götz-cel, akivel még a 2016-os magyar DTM verseny alatt ismerkedtünk meg.
A hétvége leggyakrabban használt szókapcsolata az „ahogy a múltkor/tavaly” lett, hiszen tényleg minden úgy alakult, ahogy 2017-ben: már ismertük az utat a szállásra, tudtuk, hol az élelmiszerbolt, ahol másnapra feltankoltunk, (sőt, még arra is emlékeztünk, hogy meddig van nyitva), és ugyanabban a kis panzióban szálltunk meg, ahol tavaly. Nem mellesleg ezt a panziót egy magyar hölgy viszi az osztrák férjével, aki még simán emlékezett arra is, hogy mi nem kávézunk reggel, hanem teát iszunk. Valóban olyan volt, mintha hazaértünk volna.
És, hogy hol van a történetben a csavar? Hát ott, hogy pénteken késő este, amikor már teljes mértékben lemondtam mindenféle hivatalos szerepvállalásomról, megérkezett a sajtófőnök e-mailje, miszerint mégiscsak elfogadták az akkreditációs kérelmemet. Pf… holnap meló – gondolhatnánk, és első blikkre nekem is ez fordult meg a fejemben, de a szívem mélyén alig vártam a másnapot, hogy felfedezhessem a stíriai pálya előlem eddig elzárt területeit.
A sajtóközpontban azért még várt rám egy személyes beszélgetés a sajtófőnökkel, sőt, a tavasszal megismert F3-mas sorozat sajtófőnökével is összefutottam, nagyon kellemes meglepetés volt, meg egy kicsit biztonságérzetet is adott, hogy nem voltam teljesen vadidegen emberekkel körülvéve. A szokásos adminisztrációs körök után már az enyém is volt a hőn áhított, rózsaszín fotósmellény (nemröhög 😊), és indulhattam is terepre. A tüske azért picit még bennem volt, amiért ezt az egészet így el kellett húzni, és a kisördög is azt mondatta velem, hogy vegyem lazára az egészet, de egyrészt a lelkiismeretem mégsem engedte a lazulást, meg, hogy őszinte legyek nagyon nagy butaság lett volna kihagyni a kínálkozó lehetőséget. Nem csak azért, mert ki tudja, mikor adódik még egy ilyen alkalom, hanem azért is, mert olyan gyönyörű, természetközeli élményben volt részem, mint talán még egyik pályán sem. Oké, a Salzburging is hasonló kvalitásokkal rendelkezik, kispatak, tehenek, bónuszként tehénszag… 😊 és Monza is gyönyörű a királyi park kellős közepén, de ez a pálya egyszerűen lenyűgözően gyönyörű területen fekszik.
Fotó: Schneider Erika
Teljesen eltérő a különböző versenypályákon bevett gyakorlat, gondolok itt arra, hogy biztosítanak-e média-, illetve fotós shuttle-t. A Hungaroringre nem lehet panasz, hisz eddig talán egy rendezvényen fordult elő, hogy nem, vagy csak 1-2 shuttle jármű volt (és a H’ring védelmében mondom, hogy ott NEM mi voltunk a szervezők, hanem a kintiek, aztán gyalogolhattunk a 40 fokban), itt viszont minden profin működött. Térképet kaptunk a lehetséges fotós pontokról, a kanyarok elnevezésével és a shuttle indulási pontjáról, időintervallumáról. A ringes kisbuszokkal ellentétben erre a hegyvidéki területre azért kell a kraft, így terepjárókkal nyomultunk. Kényelmesen, gyorsan, és légkondícionálva.
A verseny előtti rajtrácsprocedúra természetesen kihagyhatatlan volt, ám utána máris bepattantam az egyik járgányba. Az első lehetséges fotós pont a Remus kanyarban található, fent a hegy tetején. Elképesztő a látvány, ami az ember szeme elé tárul. Ha nem lennének ott a sportbírói posztok és a gumifalak, könnyen képzelhetné az ember, hogy valami kis alpesi sétányra tévedt. Az első pár kör után tovább indultam a lejtős szervízúton a Schloßgold, majd onnan a Rauch kanyarba. Hihetetlen érzés megtalálni azokat a fotós helyszíneket, ahonnan már láttad a NAGYOK, mint pl. Mark Sutton fotóit. Igaz, hogy át kell menned pár csalánbokron vagy épp a fél méteres vadvirág-kolónián, majd visszakapaszkodni a csúszós lejtőn, de a szent cél érdekében megéri az áldozat.
Fotó: Schneider Erika
Az időjárással hatalmas szerencsénk volt. Amíg péntek este még 70-80 %-os esélyünk volt az esőre, szombat reggelre ez 15-20%-ra csökkent, és, bár végig ott voltak a fenyegetően sötétlő felhők, végül teljesen megúsztuk szárazon.
Vasárnap a paddockban és a boxutcában, illetve a HTP Motorsport garázsában kattintgattam. A verseny felénél végül megérkezett az eső, így testközelből élhettem át a kerékcserét, illetve az ezt megelőző feszült pillanatokat, szemtanúja lehettem a pilótacserének, és együtt izgultuk végig az utolsó 10 percet Maxi Götz édesapjával, hisz a fia és annak csapattársa a dobogóért harcolt, nem csak az elemekkel, hanem a Grasser csapattal is, akik végül az utolsó kör utolsó kanyarjában előzték meg a „sárga mambát”. A díjátadásra teljesen elállt az eső, és még a nap is kisütött, az a pár csepp, ami mégis eltalált, a dobogósok pezsgője volt.
A verseny után nem maradt más hátra, mint gyorsan megebédelni (délután 3-kor), a Bull’s Lane étterem szakácsai kitettek magukért: isteni sertéssült és kuszkusz került a pocakba, leöblítve egy kis Rauch almalével. Elintéztem a kötelező, hivatalos adminisztrációs dolgokat, aztán szépen lassan elindultunk a parkoló felé, ahonnan Budapest felé vettük az irányt. Ott viszont megérkezett az igazi ítéletidő, olyan intenzíven esett hogy alig láttunk valamit a rengeteg víztől. Sőt, ha az aquaplaning szakkifejezés mond valakinek valamit… Aztán otthon, ha ennyi szexi GT autó nem lett volna elég, nekiálltam megnézni a F1-es Kanadai Nagydíjat. Stoll és Hartley balesetét még láttam, de aztán csak Vettel dalolására ébredtem fel. Állítólag nem vesztettem vele semmit, de ez már egy másik történet.
Azt mondják, ha az ember valamit kettőnél többször csinál, az már szokás. A Red Bull Ringen most jártam harmadszor, szóval már bizton állíthatom, hogy a szokásommá vált. Hazafelé a kocsiban megállapítottuk, hogy annyira király hétvégénk volt most is, hogy ezt még egyszer, és még egyszer, és még egyszer át kell élnünk. Szóval nem tudom, mikor lesz jövőre a GT Masters hétvége, esélyes, hogy ugyanígy június elején, de mi már most eldöntöttük, hogy megyünk. Másképp egyszerűen nem történhet. 😊
Fotó: Schneider Erika
A teljes fotógalériámat a versenyről ITT tudod megnézni.
Schneider Erika
Social Profiles