Tim és Tom Coronel ismét megjárták a Dakar ralit. Ezúttal egy kétszemélyes járművel, az eddigi homokfutó lélekvesztők helyett. Tim vezetett, Tom navigált. Erről beszélgettem utóbbival tegnap telefonon. Persze megkérdeztem volna azt is, hogy mit tud a WTCR-ről és a saját projektjéről, ám kiderült, hogy Tomunk Douglas Adams szavaival élve „Annyit tud a jövőjéről, mint a teafű a Kelet-Indiai Társaságról.” Szóval most be kell érnünk néhány dakaros emlékkel, jövőbelátás helyett…
– Hogyhogy idén ketten mentetek egy autóval?
– Először is azt a célt már teljesítettük, hogy szólóban fejezzük be a Dakart. Sikerült nekem is és Timnek is. És aztán én azt mondtam, hogy nem akarom újra egyedül csinálni. Ezért megváltoztattuk a tervet, és azt mondtuk, hogy akkor menjünk együtt. Végül is Tim volt, aki ezt leszervezte. Elment Amerikába, megnézte az autót és azt mondta: „Ez igen. Ez egy Coroneléknek való autó!” Mert mi arra játszunk mindig, hogy jól érezzük magunkat, és ezzel az autóval lehetett. Arra nem játszhatunk, hogy a nagy gyárakkal versenyre kelünk, mert az lehetetlen lenne. Tehát a lényeg, hogy jól éreztük magunkat a verseny alatt. A rajongók különösen szerették. Amikor elhaladtunk előttük teljesen megőrültek értünk! OK, elment egy Toyota vagy Peugeot, rendben volt, de nem érintette meg őket annyira. Hiányzott valami érzés. De, amikor mi mentünk el előttük, az mintha olyan nagy dolog lett volna nekik. És ez tök jó volt.
– Milyen volt a testvéreddel összezárva lenni egy autóban 10 napig?
– Jó volt. Jól éreztük magunkat. Először is azért, mert együtt voltunk, és amikor együtt vagy a testvéreddel, akkor van miről beszélni. Aztán meg ott van két ember, akik meg tudják beszélni egymással, hogyan oldják meg a felmerülő technikai problémákat, és ez nagyon jól működött. A helyzet az, hogy ikrek vagyunk. Ugyanaz érdekel minket, ugyanazt csináljuk a motorsportban. Tiszteljük egymás, és ez jó volt mindkettőnknek. Minden rendben volt. Persze, voltak nézeteltérések, de ha egy a célotok, a nézeteltérések megoldása is ugyanabba az irányba vezet, és így könnyű.
– Miért jó ez neked? Hogy minden évben elmész a Dakarra?
– Ez jó is meg nem is. Nem jó, azért, mert nem tudok pihenni, mivel az idény vége után egyből kezdődik a felkészülés a Dakarra, és ez nehezebb, mint más versenyzők esetében, mert másoknak van idejük magukra, ami nekünk nincs, mert egyből nyomni kell egy másik ügyet. Másrészről azonban ki tudsz szakadni a világból. Teljesen az autóra figyelsz, mert nincs semmi más, amit csinálnod kéne. Gyakorlatilag semmi információd nincs a világról… Akár kitörhet a harmadik világháború, te akkor is csak az autóval foglalkozol, mert nem is tudsz róla.
– Tudsz valamit a jövődről a túraautózásban? Hol láthatunk 2018-ban?
– Még nem tudok semmit. Tegnap szállt le a gépünk, és a WTCR programmal csak akkor foglalkozunk mindig, amikor már a Dakarnak vége. Szóval holnap kezdek el telefonálgatni és találkozni a szponzorokkal.
A beszélgetésnek itt nem volt még vége, pusztán annak a részének, amit nyilvánosságra szántunk belőle. A továbbiakból kiderült, hogy Tom semmit nem tud mindarról, amiről mi sem tudunk túl sokat: már hogy hogyan alakul, vagy alakul-e egyáltalán a világkupa sorsa és mezőnye. Amikor kiderült, hogy kettőnk közül erről vélhetően én tudok többet, mert nem töltöttem az elmúlt 3 hetet egy sivatagban, akkor az első kérdése az volt, hogy Michelisz Norbert sorsáról milyen információnk van. Jó öreg Tom Coronel villámgyorsan mérte fel a helyzetet azzal kapcsolatban, hogy mi mindent kell tudni, miután az ember visszatér a civilizációba… És nem volt boldog tőle.
Hogy mi lesz a WTCR projekttel, az egészen biztosan hamarosan kiderül, és ő nem az az ember, aki ezt magában tartaná, mint mondta. Az, hogy elmennek-e még a Dakarra, egy másik kérdés, és a távoli jövő zenéje.
Magyar Szilvia
Social Profiles