Lassan három hete lesz, hogy megtörtént az eset: egy kolumbiai fiatalember szerelembe esett a Hungaroringen. Elmondom azt is, hogyan történt.
Az egész úgy kezdődött, hogy április 13-án, a legnagyobb munkahegyek közepette kaptam egy e-mailt, miszerint Steven Goldstein üzenetet írt a Facebookon. Nemigen tudtam én, hogy ki az, meg annyira nem is érdekelt, minthogy nem láttam ki a határidőkből, de megnyitottam, mi az…
És mivel az üzenet úgy kezdődött, hogy Pietro Casillótól kapta meg az elérhetőségemet, rögtön tudtam 3 dolgot: 1. autókázni kell, 2. fontos, 3. lehetőség szerint tegnapelőttre intézzek el valamit.
Ki is derült órákon belül, hogy ki az a Steven Goldstein, hol versenyez, és mit akar tőlem. A Superstars GT sprint sorozatában nyomja idén, a Hungaroringen még sosem járt, és intézzem el neki, hogy tanulhasson pályát itt, bármilyen, hátsókerekes versenyautóval. Hurrá!
Összes határidő ment a kukába, régi telefonszámok meg e-mailcímek elő, nézem, hogy április 24-25. a két idény előtti tesztnap a Hungaroringen. Kérdem mindenkitől, hogy ki tudna, mennyiért és milyen autót adni…
Így esett, hogy végül is, nagy nehezen, az összes bejövő ajánlat közül nyert a GSF Motorsport, ahol is Burkus Egon egy Lotust ajánlott elérhető áron, ha megfelezi Major Benedekkel. Mondanom sem kell, hogy versenyzőnk nagyon boldog volt, hogy lett autója, lett segítője, foglaltam neki hotelt is, aztán megcsináltam a határidős munkáimat is határidőre… aztán 4 nappal a repülője landolása előtt kiütött az influenza.
Ebből következően első nap egy barátom, Judit kísérte el Stevót a Ringre, és mindketten meglepődtek a szívélyes, barátságos fogadtatáson, és a bizalmon, amit a csapat egy vadidegen versenyző irányába tanúsított. Amikor délben megérkeztem a pályára, látható volt, hogy Stevo máris el van varázsolva. A csapattól, az autótól, a segítő szándéktól, Benitől… Egyszóval lenyűgözte őt, amit tapasztalt.
Mondtam neki, hogy ez egy elég gusztustalan pálya (legalábbis szimulátoron, számomra), de megnyugtatott, hogy a pályát is szereti. Azt hiszem, egyetlen dologgal nem volt kibékülve: az egyetlen nyitva lévő mogyoródi étteremben a csiga is F-1-es versenyzőnek számítana azon sebesség mellett, ahogy kiszolgáltak minket. Steven a fél calzonéjét is csak negyedrészben ette meg, máris vágódott be bérelt autójába, hogy most aztán siessünk, mert neki 3-kor pontban elkezdődik az etapja.
Éppen időben érkeztünk, versenyző egyik autóból ki, sisak föl, másik autóba be, irány a pálya. Később meg is jegyezte szegény: „Hát az első kör végén éreztem, hogy jön visszafelé a calzone.”
Sajnos a calzonénak nem volt ideje teljesen visszajönni, mert egy versenyzőtárs miatt az edzést piros zászlóval leintették. Először szívrohamot is kaptunk a boxban, hogy ez talán a mi Lotusunk volt, mert Stevo nem jelentkezett. Ő ugyanis annyira biztos volt abban, hogy vissza tud menni a pályára, hogy megállás nélkül végiggurult a boxutcán, és várakozó álláspontra helyezkedett a piros lámpánál. A túraautók tesztidejének végeztével szépen visszatolták a garázsunk elé… Beni később volt olyan kedves, hogy cserélt vele egy etapot, hogy előbb hazamehessünk.
Sőt, Beni olyan kedves is volt, hogy beültette maga mellé, körbevitte a pályán, elmagyarázta a Ringet, stb. Az eső meg eleredt közben… Ez nem meglepő, én bármely országban vonzom az esőt a versenypályákra. A formulás etap a végéhez közeledett, amikor a fiúk beöltöztek szépen, tűzálló maszk föl, sisak föl, autóba be mindketten, öv becsatol.
Beni apukája érkezik, kérdi Erikát:
– Hát ezek?
– Beültek.
– De még van hét perc.
– Hát nem akarnak elkésni.
– Na jó, de sisakban?
– Tudod, esik.
– És azért van a sisak a fejükön, hogy ha esetleg beázna az autó nehogy vizes legyen a hajuk?
Jómagam is jót nevettem az egyébként logikusnak tűnő eszmefuttatáson, de bizony a fiúk halál komolyan ültek az autóban és beszélgettek a pályáról, amíg a boxutca ki nem nyitott… Sisakban, maszkban… Talán ezt hívják elhivatottságnak.
Az első nap végeztével hazafelé autókáztunk Stevóval. Mondja, hogy ő hazavisz. Aztán mondtam, hogy engem ugyan nem, mert valahol a Dunántúl közepén lakom, elég lesz, ha kidob a busznál. Holnap is jövök, valamikor dél körül.
Mentem is, és legnagyobb megdöbbenésemre a következő látvány fogadott: most Stevo ült a kormánynál, Beni mellette, indulásra készen. No hiszen! Látom, annyira megszerették egymást, hogy most már ki sem mennek a pályára egyedül! Mondtam is Egonnak, hogy a futamra „kibéreljük” Benit, és beültetjük Steven mellé a Lamborghinibe…
Amikor felmentünk a pálya éttermébe ebédelni, akkor világos lett számomra két dolog: Stevo nem csak a csapatért és a pályáért van oda, hanem az autóért is, amit vezet, függetlenül attól, hogy ez egy igen kicsi autó az eddig megszokottaktól eltérően. A másik: Steven Goldsteinnek fogalma sincs Magyarországról. Nem úgy értve, hogy éppen hol vagyunk a térképen, hanem úgy értve, hogy itt milyen az élet, a kultúra és az emberek. Itt élt két napja, és azt sem tudta, mi a helyi pénznem. Mindenhol euróban fizetett. Az éttermet meg csaknem átrendezte, amikor bemászott a kiállított McLaren mögé, megnézni a kiállított serlegeket. Fura kis fickó, annyi biztos. Amolyan made from autóversenyző… De ezen felül roppant kedves és barátságos, mint általában a kolumbiaiak.
Ebéd után rögtön vissza is tértek a gondolatai a pályára, habár testben egy kicsit még velem volt, mert nem volt nyitva a boxutca. Aztán délután, éppen az ő utolsó etapja előtt Beni kicsit megtörte az autót. Nem volt vészes, de aznap már nem tudott volna vele visszamenni a pályára. Vizin Tamás tesztelt még a csapattal aznap, kérdezte is rögtön tőle Steven, hogy nem vinné-e körbe legalább, ha már egyszer vezetni nem tud többet.
– Vinnélek én – mondta Tamás, – de nincs másik ülésem a kocsiban.
– Mi van? – értetlenkedik Stevo, minthogy a párbeszéd magyarul zajlott előzőleg (fordítottam).
– Csak annyi – mondom neki angolul, – hogy maximum a tetőn utazhatsz, ugyanis nincs másik ülés.
Később szereztünk ülést is, de végül egy formulás versenyző felolajozta a fél pályát egy műszaki hiba miatt, így már senki nem tudott visszamenni tesztelni aznap.
Indulunk hazafelé. Az árnyékok hosszúra nyúlnak, és a napsugarak bekandikálnak az ablakon. Nézem az arcát, és látom, hogy Steven Goldstein nem azt az autót vezeti, amiben éppen ülünk, és nem is azon az úton, amin éppen megyünk. Valami apró, boldog, elégedett mosoly ül az arcán, és gondolatban talán most veszi be századszor az Alesi kanyart helyesen, ahogy azt Beni magyarázta neki. A szerelmes emberek elvarázsolt arckifejezése ez, az elégedett mosollyal és a csillogó szemmel. (Hogy aztán a pályába, az autóba, a csapatba, vagy úgy mindennel együtt ebbe az egész szituációba szeretett bele, azt már nem tudtam pontosan eldönteni.) Nem állhattam meg, hogy meg ne jegyezzem:
– Steven, te szerelmes vagy!
Válaszolni nem válaszolt, csak nyugtázóan rám pillantott és még jobban elmosolyodott…
Utóirat: Aki kíváncsi arra, hogy mit tanult a szerelmes kis tanuló ezen két nap alatt, az látogasson ki július elsején a Superstars futamra a Hungaroringre.
Ezúton is köszönjük a segítséget a GSF Motorspornak, Burkus Egonnak és Major Benedeknek!
Fotó: motorzaj.hu
Börte
Social Profiles