Vannak napok, amikor nem minden úgy sikerül, ahogy akarjuk. Vannak napok, amikor semmi… Ez a vasárnap nekem is egy ilyen félig sikerült nap volt, de meglepő módon ezúttal Loebnek jutott a semmi-sem-sikerül.
Ez egy páros interjú lett volna, hiszen már legalább három hete piszkálja mindenki csőrét, hogy mi is folyik egészen pontosan a Citroënnél. Ha röviden akarjuk kifejteni, akkor az újonc argentinnek elég régóta minden-sikerül napjai vannak, és elég sokszor egy kilencszeres rali világbajnok kárára, Loebön pedig egyre inkább látszik, hogy mindezt nem élvezi annyira, mint ahogy azt ő eredetileg elképzelte.
Így aztán két párhuzamos, kissé sablonszerű (vagy mondjuk úgy: általánosnak tűnő), rövid kérdéssort raktam össze, többé-kevésbé rejtett kitérőkkel a csapaton belüli kapcsolatokra vonatkoztatva. José María Lopezt el is kaptam végül vasárnap, aki roppant kedvesen minden kérdésemre regényt mondott a diktafonra. Minthogy azonban ez egy félig-sikerült nap volt számomra, a kedves olvasó eme interjú első felét az emlékeimből felidézve (így valamivel rövidebben, mint az Pechito kifejtette) fogja olvasni, ugyanis sajnos a diktafon nem indult el.
– Először is gratulálok! Szép eredményeid voltak ma is, még mindig vezeted a világbajnokságot.
– Köszönöm!
– Hogy érzed magad így három forduló után a csapatban?
– Nagyon jól, úgy érzem, hogy jól beilleszkedtem. Ez egy kiváló csapat, mindenkivel megtaláltam a közös hangot. Nagyon jó az autó is, jönnek az eredmények, vezetem a VB-t, minden rendben van.
– Általánosságban elmondható, hogy tizenhárom világbajnoki cím előtt vezetsz a csapaton belül. Vajon mit gondolnak ők erről?
– Hát hogy mit gondolnak róla, azt nem tudhatom. A kapcsolatom mindkettejükkel jó, kijövünk egymással, nem érzek neheztelést egyikük részéről sem, sem pedig különösebb feszültséget a csapatban.
– Kivel jobb a kapcsolatod?
– Azt hiszem, egy kicsit Yvannal, talán azért, mert őt már korábbról ismerem.
– Számítottál ilyen jó eredményekre, amikor aláírtál ehhez a csapathoz?
– Igazából nem. Azt tudtam, hogy ez egy nagyon jó csapat, nagyon jó autót fejlesztettek, és a pilóták is kiválóak, de arra nem számítottam, hogy ennyivel leszünk a többiek előtt, és hogy vezetni fogom a világbajnokságot. Sok pontot gyűjtöttünk, nagyon konzisztens a teljesítményünk. Nem száz százalékig erre számítottam, de nagyon boldog vagyok, hogy így alakult.
– Igazából hogy is volt a történet, aminek a végén ennél a csapatnál kötöttél ki?
– Tudod, elég sok dolog összejött egyszerre. Kezdve azzal az argentin futammal, amin ott voltam…
– Igen, az emlékezetes eset volt.
– Sokat versenyeztem Argentínában, az egész életemet ott éltem le, szóval ez egy hatalmas változás számomra. Ez a döntés, amit végül is meghoztam. Mert elég nehéz döntés volt. De végül azt mondtam, hogy ha a Citroën választott engem, ezt a lehetőséget nem engedhetem elveszni.
– És mit vársz a következő versenyektől?
– Keményebben kell dolgoznom, fejlődöm kell az autó beállításait illetően. Elég jól mentem az első két forduló versenyein. Talán ez az egy volt, amikor Yvan jobb volt, mint én. Elég erősen kezdtem ezt a hétvégét is, és még mindig rajta vagyok, hogy minél jobban tudjam beállítani az autót. Kevesebb tapasztalatom van, mint Yvannak – ezzel az autóval. Van néhány dolog, amit hiányolok, de azt hiszem, gyorsan tanulok. A jó dolog, hogy a sebességem megvan. Egy szinten vagyunk Yvannal, két nagyszerű versenyző.
Igazság szerint első hallásra nem tudtam eldönteni, hogy Pechito Lopez ennyire dél-amerikai (hogy nem fogja az európai „nincs-minden-a-legnagyobb-rendben” jeleket), ennyire naiv (hogy tényleg úgy gondolja, hogy minden a legnagyobb rendben van), ennyire nem érti a kérdést (vagy ami mögötte van), ennyire diplomatikus, illetve ezt az egész ügyet mi, újságírók fújjuk fel, látunk bele rémeket, és tényleg minden a legnagyobb rendben van. De most, hogy hallottam újra, rájöttem: Pechito Lopez tökéletesen tisztában van mindennel. Fogja a Sebastien Loeb által sugárzott jeleket, és a kérdést, és ami mögötte van, azt is tökéletesen értette. Ő ennyire diplomatikus, és ennyire dél-amerikai. És ennyire laza is.
Létezik a vicc, miszerint a sas, a sólyom és a róka lazítanak a szakadék szélén. Amikor már elég lazának érzi magát mindkét madár, leugranak, hogy aztán majd némi zuhanás után újra felrepüljenek. Utánuk ugrik a róka is, zuhannak egy darabig, mire az egyik madár megkérdi: „Róka, te tudsz repülni?” Mire a róka: „Nem.” Erre madarak: „Hú de laza!”
José María Lopez tudja magáról, hogy tud repülni, és cseppet sem érdekli, hogy mit szól ehhez egy kilencszeres rali világbajnok.
Mint ahogy írtam feljebb, ez egy páros (bár szigorúan egymástól elszeparált) interjú lett volna, a másik oldalon ama vonatsínre kötözött franciával, kinek mosolya nem egészen őszinte manapság.
Sebastien Loebbel nekem amúgy is személyes elszámolnivalóm lett volna – teljes tisztelettel, a következő okból kifolyólag: amióta az autósportos eszemet tudom, a finneknek szurkoltam, finn szakon végeztem, a finn autó- és motorsport kulturtörténeti vonatkozásairól írtam a szakdolgozatomat, és egész életemben azt figyeltem, hogy ez az egykori tornász, apró termetű, szépszemű francia ronggyá veri minden lehetséges helyen és időben az összes létező finn raliversenyzőt. Szóval monsieur Loeb tartozik nekem. Ha mással nem is, egy interjúval legalább.
De, történt, ami történt a szombati időmérő edzésen, és Loeb nem nagyon volt kapható semmiféle társalgásra, miután eltűnt a motorhome-ban. Gondoltam, másnap fut egy jó versenyt, megbékél a világgal, és használhatóbb állapotban lesz. Azonban két elrontott rajt, valamint egy kilencedik és egy hetedik hely nem jelentette éppen álmai vasárnapját, és mire a sajtótájékoztató véget ért, biztonságosan bevette magát a Citroën motorhome-jának azon részébe, ahová nem lehet kívülről belátni. (Tiszta F-1 az a csapat! Micsoda cuccaik vannak!!)
Ezer egyéb dolgom végeztével tábort vertem a motorhome előtt (mint sok más aláírásra vágyó rajongó, csak én némileg máshogy helyezkedtem), de teljesen értelmetlen volt.
Neil Hudson, a Touring Car Times újságírója jön arra, régi jó ismerős, és mellesleg a legprofibb kolléga, akivel valaha is összehozott a sors. Kérdi:
– Végeztél mára?
– Fogjuk rá. Most például Loeböt várom, de esélytelennek tűnik.
– Várj, segítek neked! – mondja, és tökéletesen azt csinálja, amit én is pár perce: elmegy megnézni, hogy kívülről látható helyen tartózkodik-e, hogy esetleg kihívja. Sajnos az eredménye is ugyanaz: – Nem lehet kihívni.
– Sajtófőnök?
– Nincs itt.
– Persze, a szokásos.
– Nézd, ha elég kitartó vagy, egyszer úgyis kijön.
Valóban, Neilnek igaza van, még soha senki nem maradt örökre a motorhome-ban, csak sajnos nekem menni kell. Mivel még Tom Chiltonhoz is vissza kell jönnöm, gondolom: nincs minden veszve. Megyek, pakolok, minden egyben, jó egy óra múlva indulok haza. A paddock többé-kevésbé kiürült. Már a legkitartóbbak is elmentek haza, szerelők pakolnak, aki nem marad tesztelni, annak összecsomagolják a kamionját, indul Szlovákiába… Sebastien Loeb pólóban támasztja a korlátot. Hátulról még mindig a motorhome fedezi, elölről a nagy semmi, amibe a korláton túl bámul, egyik oldalról mindössze fél méterre tőle egy szalagkordon húzódik. Elegendő lenne pusztán végigsétálnom a sátor melletti kis ösvényen, és megkérni, hogy álljon már szóba velem, legyen szíves…
Meg is állok egy pillanatra. Végigfut a fejemben a neki szánt kérdéssor és a hétvége, a futamok eredményei. Pocsék egy újságíró vagyok, ekkora empátiával, de úgy gondolom, megfizetheti azt a tartozást kicsit később is. Hasonló helyzetben valószínűleg én is preferálnám a mogyoródi dombok látványát, ahelyett a kérdéssor helyett.
Így lett páratlan az interjú Lopezzel, és így sikerült a világon semmit kideríteni… Akarom mondani, mégsem egészen semmit. Merthogy „mindent elmond a te szemed”…
Fotó: Motorzaj.hu
Social Profiles