Igazán megtisztelve éreztem magam, amikor meghívót kaptam a Finn Nagykövetségen pénteken megrendezett fogadásra. Heikki Kovalainen tiszteletére tartották, de szerintem mi, meghívottak jobban örültünk neki…
Jó időben ott voltunk, a Mumin család mellett alávéstük a vendégkönyvet, aztán próbáltam valaki ismerőst találni. Az sem semmi, hogy 6 évet eltöltöttem az ELTE finn szakán, jelentős mennyiségű budapesti és vidéki finnes kultúreseményen vettem részt ezen idő alatt, előtt és után is. Továbbá autósportos újságíróként is dolgozok. Ehhez képest sikerült egy olyan fogadást összehozniuk, ahol csak a nagykövet urat, a pilótát és a személyzetet ismertem látásból. (A többiek biztosan tavaly voltak.)
Mindegy, összebarátkoztunk néhány emberrel egész rövid idő alatt. Kedélyesen beszélgető csoportok alakultak ki, a zenekar javában játszott, amikor befutott egy csillogó, fekete autó, amiből kiugrott egy sötétzöldbe öltözött, szőke, tüsi hajú, apró kis ember. A sok kék-fehér és/vagy öltöny között eléggé rikítóan hatott Kovalainen méregzöld-sárga Caterham egyenruhája. Nem hozott magával senkit (úgy értem, sajtófőnököt, vagy bárkit, aki megmondta volna, hogy mit kell és mit lehet csinálnia), és felszerelésként is csupán néhány aláírókártyát és egy zöld filcet. Annak az embernek, aki tudja, hogyan kell viselkednie, nincs szüksége senkire, aki ezt megmondja neki.
És akkor kezdetét vette az, amiről mindenki tudta, hogy menthetetlenül bekövetkezik: fotó, aláírás, aláírás, fotó, fotó másik oldalról is… Jari Vilén nagykövet próbálta ugyan koordinálni a történéseket, de kizárt dolog volt, hogy a tömeg közepéből bárki is kihalászta volna a kis finnt.
Azt a finnt, aki mosolyogva, csendesen vette tudomásul a felé áradó rajongást, és ahogy elnéztem, maximum talán a mosolygást hagyta volna abba akkor is, ha a tömeg elkezd a hátán az ugrálni. A tömeg kulturált volt, ezért ez nem történt meg. 🙂
Nem tudom, hogy mennyi idő után megengedett összefirkáltatni a szakdolgozatom egyetlen hivatalos másodpéldányát a benne szereplő pilótákkal, de ez most engem annyira nem érdekelt. Felcsaptam a csoportképnél, ami a McLaren csapatáról készült, amikor Heikki itt megszerezte az első győzelmét, és beálltam vele a sorba. Vendégnek hívtak, nem újságírónak, igyekeztem ennek megfelelően kicsit más szempontból élvezni a dolgokat.
Mellettem egy úr megszólalt: „Nem kell szégyenlősködni, hölgyem! Menjen csak oda hozzá! Ő a legudvariasabb forma-1-es pilóta. Ő nem Räikkönen.” No, hát tudom én azt már régóta, de azért mégsem ugrok a sor közepébe.
Végül én jövök. Tollat adtam, Heikki pedig aranyosan kikereste magát a szakdolgozatom összes létező képén, és mindenhol alá is írta azt… Végtelen türelemmel.
Ugyanilyen végtelen türelemmel megcsinálta a fényképeket mindenkivel. Jobbról, balról, csoportosan, ahogy akarta a kedves vendég.
Néhány újságíró jött, és elrabolták Kovalainent pár percre a rezidencia kisszobájába egy interjúra. A tömeg egyelőre a teraszra vonult, iszogatott, én pedig megismerkedtem a nagykövetség kiscicájával. 🙂
Miután a kollégák végeztek, Heikki felmászott a lépcsőre a nagykövet úrral, és kedélyes beszélgetésbe kezdtek egy mikrofon előtt, melyről úgy véltem, hogy annyira nem működik, de így is lehetett érteni. Figyelmességből trécseltek angolul, hiszen nem tételezték fel alapból, hogy minden meghívott beszél azon a szinten finnül, hogy megértse őket.
– Köszönjük, hogy immár másodszor is eleget tettél a meghívásunknak! – kezdte a házigazda.
– Én köszönöm a meghívást! Öröm ide jönni! – válaszolta Heikki, és meg azon gondolkoztam, hogy Räikkönen már réges-régen világgá szaladt volna innen, egy fagyival és egy pohár jófajta Finlandiával a kezében…
Heikki derűsen elnevetgélt a lépcsőfodulóban, a speaker szerepét már régen átvette Jari Viléntől, és az egész olyan valószínűtlenül természetesnek tűnt.
– Ez lesz a 101. futamod hivatalosan…
– Igen, tulajdonképpen egy hete, Hockenheimben kaptam egy tortát, és megünnepeltük a 100. nagydíjamat, de ha nem számoljuk azt a spanyol futamot, amin végül nem indultam el, akkor még csak ez lesz a 100.
– Tudod mit? Akkor itt és most ünnepeljünk meg egy százvalahányadik bármit, és érezzük jól magunkat!
Úgy is lett! A tömeg felszólítást kapott, hogy vonuljon az étkezőbe, és szedjen magának a (szerintem a világon legjobb) füstölt lazacból és egyéb finomságokból. Ennek ellenére egy újabb sor kígyózott Kovalainen előtt, most az asztal mellett, ahol Heikki elkezdett autogram kártyákat aláírni. Ugyanazoknak az embereknek, akiknek már kiosztott 1-2-3-10 aláírást.
Valahogy kiszaladt a számon a mellettem álló újdonsült ismerősömnek szánva:
– Én csodálom ezt az embert!
– Én is! – mondta ő, és én magam koránt sem voltam biztos benne, hogy ő is azért csodálja-e, amiért én: nevezetesen ezért a hozzáállásért, türelemért, és a tényért, hogy az arcán is látszik: nem terhes neki ez a szeretet.
Már nem csak Kimi Räikkönen, de talán az egész mezőny sürgősen elindult volna hazafelé… És ő itt volt, mindenkivel beszélt pár szót, mosolygott, vidáman, felszabadultan.
A tömeg lassacskán mégis átszállingózott a másik sorba, melynek végén a füstölt lazacos tál és a sütik voltak. Miután az utolsó ember is beállt a „büfébe”, háttal a bejáratnak, a kis ember zöldben még váltott pár szót a nagykövettel, és elsétáltak a csillogó, fekete autóig.
Az ajtó halkan csukódott be mögötte, és az autó kigurult a nagykövetség udvaráról. Úgy ment el, hogy egy falatot sem evett, pedig tulajdonképpen neki szervezték ezt az egészet.
Kicsit megfordult a világ, és végül az az ember volt ott a többiekért, akiért a többieket hívták.
Amint utána néztem, eszembe jutott, amikor évekkel ez előtt Ari Vatanen „kioktatott” (igazából kedvesen felhívta rá a figyelmem) arról, amit én már akkor sejtettem, de csak az évek múlásával lettem egyre biztosabb benne (a finn versenyzők temperamentumára vonatkozott a rész a szakdolgozatomban): „Nem vagyunk ugyanabból a fából faragva. Markku Alén olyan, mint egy olasz, Hannu Mikkola meg mintha hämei lenne. Az egyetlen összekapcsoló dolog, hogy mindannyian utáljuk a fékpedált.”
Heikki Kovalainen azóta testesíti meg az átlagtól különböző finn pilótát, amióta csak betette a lábát a Forma-1-be. Tökéletesen másmilyen fából faragták, mint Räikkönent vagy akár Mika Häkkinent, és ennek most is tanúbizonyságát adta, mint minden egyes alkalommal, ahányszor csak találkoztunk eddig.
Egy ilyen pilóta lehet a marketing szakemberek álma. Az utolsó olyan ember, akit ennyire lehetett valamire használni a Forma-1 mezőnyéből, a jó 11 éve visszavonult Johnny Herbert volt. Éppen ezért én igazán kívánom, hogy valaki toljon a feneke alá végre egy rendes autót, és még sokáig köztünk legyen ez a másféle fából faragott királyfi!
U.I.: Köszönjük a fogadást a Finn Nagykövetségnek, Jari Vilén finn nagykövetnek és kedves feleségének!
Social Profiles