Fotók: Augusto Farfus: Magyar Szilvia, René Rast: Schneider Erika
A DTM-ben nem szokás ez a fel-le szaladgálás a paddockban, interjúalanyok után. Ott van a versenyek végén az úgynevezett mixed-zone, aztán ha valakit ott el tud kapni az ember, akkor azzal beszélhet. Egyébként esetleg meghatározott időben, a csapat vendéglátó egységében lehet még interjúalanyhoz és információhoz jutni.
Zúg a lépcsőforduló (a Hungaroringen ez a mixed-zone), és mondjuk, ha valaki is beljebb jött volna, esetleg a többiek is feljebb tudnának lépni, vagy mondjuk csak átgondolni a tömegen. Esetleg lehetne hallani egymás szavát is. Lényeg a lényeg, ebben a tömegben próbáltam interjút készíteni egy ismerős és egy ismeretlen versenyzővel. A dolog pikantériája az, hogy mindkettejükkel rendkívül rövidre sikerült a beszélgetés, de míg René Rasttal éppen azért, mert nem ismerjük egymást, addig Augusto Farfusszal pontosan azért, mert talán túlságosan is régóta…
René Rastról az a hír járja, hogy kedves, aranyos, mosolygós ember. Vélhetően rossz napja lehetett, mert én ebből a világon semmit nem tapasztaltam, sőt!
Ha nem úgy kezdem, hogy beledugom a diktafonomat egy már folyó beszélgetésbe, hanem egy árválkodó versenyzőt halászok ki a tömegből, és nem ismerjük egymást, általában bemutatkozok. Tettem ezt most is, majd kezet nyújtottam. Rast lenézett a jobb kezemre, majd a sajátjára, melyben egy pohár üdítő volt. Elég lett volna a poharat a másik kezébe mozgatni, de erre láthatóan nem volt hajlandósága, ebből következően kezet fogni eleve nem sikerült.
Mire elindítottam a felvételt, ami olyan 1 másodpercet vesz igénybe, addigra már másik beszélgetőpartnert kezdett keresni.
– Alapvetően WTCR-rel foglalkozom – kezdem –, elmondanád milyen volt azzal a mezőnnyel együtt versenyezni?
– A mai versenyre gondolsz?
– Nem, a WTCR-re a Nürburgringen.
– Ja, hogy a WTCR? Jó volt. Kipróbálhattam magam egy másfajta autóban, egy másik mezőnnyel. Természetesen időbe tellett, mire megszoktam, de utána nem volt problémám.
– Szívesen csinálnád jövőre ismét?
– Aha! Miért ne?
– És a mai versenyedről mit mondanál?
– A mai verseny? Nyilvánvalóan nem volt jó. Ötödik helyről rajtoltam, aztán a piros zászló után a sor végén álltam, amikor újraindították a futamot, és ott is maradtam.
– Ennyi?
– Igen.
Még megköszöntem, de ez már talán végképp nem jutott el a füléig. Lehet, hogy tényleg ekkora volt a zaj…
Amott a sarokban Farfus éppen beszélget valakivel, de amint befejezik, észrevesz. Felcsillanó szempár, csattanós, erős kézfogás, egyszerre induló beszélgetés:
– Hogy vagy?
Ő jól van, és már kezdi is:
– Elég hektikus egy versenyen vagyok túl, kétszer voltam a boxutcában…
– Csak kétszer? – kérdem, mert mintha többet számoltam volna. Bár ekkora káoszban elszámolni magamat nem lehetetlen…
– Igen, én csak kétszer. Cseréltünk az első kör végén, és ez nagy kár volt! Úgy értem, jó lett volna így, és többet nyertünk volna vele, de túl korán voltunk. Aztán kellett csinálnom egy második kerékcserét is az eső miatt. Az ilyen versenyeken, mint a mai volt, nagy szükséged van a faktorra, amit szerencsének hívnak. És nekünk megint nem volt.
– Nem emlékszem pontosan, szóval javíts ki, ha tévednék, de szerintem ezek az első pontjaid a Hungaroringen, DTM pályafutásod alatt.
– Ez nagyon is lehetséges. Emlékszem, tavaly is az ötödik helyen álltam, amikor bejött a Safety Car… Ez a pálya nem nagyon szeret engem. De legalább közel van egy olyan szép helyhez, mint Budapest.
– Na, látod, valamit valamiért!
– Ez így van!
Nevetünk és elbúcsúzunk: jövőre, veled, ugyanitt.
És én csak remélem, hogy ha valóban jövőre, veletek, ugyanitt, akkor a most igen morcos németnek, és a szerencsét a Hungaroringen általában sosem találó brazilnak is lesz egy kicsit több oka az örömre.
Magyar Szilvia
Social Profiles