A ma kongresszusi központként szolgáló náci kolosszeum a Dutzendteich partján Fotó: Schneider Erika
Amikor megkérdezik tőlem, mi életem első Forma 1-es emléke, mindig azt mondom, hogy egy esti TV híradó, amiben a bemondó a nemzetközi híreket olvassa. Ez a bizonyos arról szólt, hogy egy 16 éves brazil lány az apja szolgálati fegyverével öngyilkos lett, mert nem bírta feldolgozni Ayrton Senna halálát. 1994 nyarát írhattuk, én akkor 12 éves voltam. Ám, ha azt kérdezik, hogy mi az első emlékem, ami az autóversenyzésről szól, akkor a válasz Csabi. A Kesjár Csabi…
1989-ben járunk, a húgom, és a szomszédban lakó barátnőnk az anyai nagyszüleim falvában játszunk, édesapám az udvaron dolgozik, mi az elhagyatott házrészben garázdálkodunk. Kinyitjuk a régi spalettákat, a kinti napfény könyörtelenül tör be a pókhálós, régi sváb bútorokkal telepakolt szobába. Felnőtteset játszunk: divatozunk, ahogy ezt annak idején hívtuk. A lányok kinyitják a szekrényeket, hogy édesanyám régi, középiskolás ruhái között kutassanak, én leülök az ágyra a poros tollpárnák és dunyhák közé. Amíg ők öltözködtek, én csak csendben ülök. Azt játszottuk, hogy jönnek hozzám, vendégségbe, hogy felvidítsanak, mert én vagyok Kesjár Csaba barátnője, és szomorú vagyok, mert a fiú autóbalesetben meghalt.
Akkoriban az autóban csak egy kazetta szólhatott: Delhusa Gjon „Csavargó” című albuma, a húgom akkori kedvence. Az utolsó, hatodik dal a B oldalon, mintegy lezárásként a „Gyertyák a síron”. Mivel a lemez eszméletlen nagy siker volt akkoriban, a dalok hátteréről is meg lehetett tudni ezt-azt. Erről például, hogy Gjon Csabinak írta a dalt, mi több, gyerekként Gjon is autóversenyző szeretett volna lenni, így barátkoztak össze Csabival. Nem tudom a miértjét, de nagyon nagy hatással volt rám ez a történet, és ahogy később komolyabban is belefolytam az autóversenyzés világába, egyre inkább sajnáltam, hogy nem ismerhettem az élő Kesjár Csabát, akár csak a TV-n keresztül. A sors fintora, hogy felnőttként megismertem egy barátot, teljesen független az autóktól és a Forma 1-től, ő személyesen ismerte mind Gjonit, mind Szabó (Werner) Imolát, Csaba akkori párját. Együtt butikoztak a 80-as években Imolával és Gjoni akkori feleségével, sőt, volt, hogy baráti összejöveteleken is találkoztak.
Még otthon laktam a szüleimnél, de már aktívan jártunk a barátokkal Forma 1-re, elhatároztuk, hogy amikor legközelebb jövünk fel Pestre megvenni a jegyet a versenyre (mert ezek mindig különleges eseménynek számítottak), kilátogatunk a Farkasréti temetőbe, és viszünk egy mécsest Csabi sírjára. Emlékszem, a temető bejáratnál a gondnok azonnal megkérdezte: hozzátartozó, vagy híres ember? Még térképet is kaptunk, hogy merre találjuk a sírt, talán még meg is van ez a fénymásolt, A4-es lap valahol.
Fotó: Schneider Erika
Aztán eljött 2018. június 24-e, a baleset 30 éves évfordulója. Egészen addig nem is esett le a tantusz, hogy én azon a napon kint leszek a Norisringen DTM-et fotózni, amíg valamelyik közösségi oldalon nem jött szembe egy hír, hogy az évfordulón átadnak egy emlékművet Zuglóban. Kérdés sem fért hozzá, hogy Nürnbergben megemlékezek én is Csabiról. Előtte tűvé tettem az internetet, hátha találok valamit egy lehetséges helyi, német emlékhelyről, de semmit sem fedeztem fel. Így mécseseket vittem magammal, és mindenképpen ki akartam őket vinni a Dutzendteich-hoz, ahhoz a tóhoz, amiből amúgy árad a béke és a nyugalom. Nem tudom, hogy a sors végül miért akarta így, de vasárnap reggel a szálláson felejtettem a mécseseket, és már nem volt időm visszamenni értük. Egész nap azon agyaltunk a barátokkal, hogy honnan szerezhetnénk valamit, amit kivihetünk a vízpartra. Még az is megfordult a fejemben, hogy a DTM csapatok hospitality-jében az asztali díszekben hátha van egy kis teamécses, amit elkérhetünk a nap végén, de nem volt se a Mercedes, se az Audi, se a BMW díszeiben sem.
Miután a vasárnapi verseny lement, és elvarrtuk a szálakat aznapra, kimentünk a tóhoz. Kacsák, mókusok, madarak, vízibicikliző turisták. Olyan békés és nyugodt volt minden, csak én utáltam magam a feledékenységem miatt. De gondoltam Csabira, egész nap gondoltam rá…
Ma kimentem a Thököly út és a Róna utca sarkára, ott áll az emlékmű. Virágos fák és bokrok között. Letettem a mécsest, ami nálam volt a Norisringen. Előttem egy fiatal pár szintén megállt a gránittömb előtt, Csabiról beszélgettek. Mert velünk van, és, ha nem is minden nap, de gondolunk rá.
Fotó: Schneider Erika
Schneider Erika
Social Profiles