Pénteken az őszinte megdöbbenés volt az első érzés, amit kiváltott belőlem a DTM-mel való találkozás. A média busz egészen a sajtóközpont ajtajáig vitte fel a kollégákat, és volt lehetőségünk körülnézni a paddockban… A formula-1-es motorhome-okhoz képest ezek a hadiszállások talán leginkább palotáknak nevezhetőek!
A németek minimum villákat építettek a paddockban. És nem csak a csapatok! Például a most debütáló Hankook is egy minimum kétszintes, kacsalábon forgó építménnyel képviselteti magát.
Sokat látott fotós kollégánk is álmélkodva jegyezte meg: “Ilyen még a Forma-1-ben sincs!”.
A sajtóközpontban életünkben talán először találkoztunk ingyenes WIFI-vel, aminek következtében nem a média fizet azért, hogy dolgozhasson, és külön kiírt ebédidő és sajtós ebéd van (nem kell extrákra gondolni, szendvics és leves közül lehetett választani).
A csapatok is profin végzik a szurkolók kiszolgálását, külön tartják az autogramosztó mini rendezvényeiket, amik alatt Szujó Zoltán készít interjút egy-egy versenyzővel, nyilvánosan.
Az időbeosztás nem a legjobb, a szombati nap utolsó eseménye a csúszás miatt már hat után kezdődő időmérő.
Sajnos a lelátó foghíjas, bár vannak szurkolói buszok fél óránként az Árpád-hídtól, a 9-es kocsiállásról. A tribünök mögött lehet vásárolni, nézelődni, kerékcserét kipróbálni! A kulcs kb.9 kg, a kerék – pontosan megkérdeztem –22 kiló! Kivetítő is van, nem marad le senki semmiről.
Ha valaki most gondolná meg magát, és holnap mégis kijönne: hely még van bőven, és unatkozni biztosan nem fog… Jegyek a helyszínen is válthatóak.
A profizmus mellett azonban sajnos uralkodik a “portás bácsi effektus” is. Ez azt jelenti, hogy ha bebocsátási hatalmat adunk valakinek, aki lehetőleg nem beszél semmilyen más nyelven, csak magyarul, és sem el nem olvassa a papírt, amit az orra alá tartanak, sem a világosan lefényképezett és a kapura kiragasztott passzt fel nem ismeri az újságíró (esetleg versenyző) nyakában, akkor bizony csak azt megy be, akit ő szimpatikusnak talál. Így aztán mi, újságírók hiába is kaptuk meg a belépési jogot pl. a szabadedzés alatt a boxutcába, az őr némelyünket beengedett, némelyünknek viszont fotós mellényt kellett volna felmutatnunk a belépéshez. A szelekció alapja (ugyanolyan típusú passz lévén) nem tisztázott. Mire a rendezvény sajtófőnökét elértem, az összes olyan program lefutott, ami alatt a boxutcában lehettem volna mindenféle mellény nélkül. A sajtófőnök közölte, hogy jogom lett volna a boxutcában tartózkodni, miért nem mentem be. Csak mert az őr nem engedett be. Még a nézők számára is nyilvános boxutca látogatásról is elzavartak, az összes létező kapunál. Hiába is kérdeztem, milyen alapja van annak, hogy a nézők is bemehetnek, akkor az újságírók miért nem, egy árva szónyi választ sem kaptam. Az őr azt mondta: “Én még másik rendezvényen is szeretnék majd itt dolgozni!” Csak annyit válaszoltam neki: “Higgye el, én is! Csak én most is!”
Az igazság az, hogy a magyar rendezvényeken a portás bácsi effektus mindenhol jelen van (nem csak a Ringen). Amikor az őr a tűálló kezes-lábasba öltözött pilótát sem engedi be a boxutcába, amikor a csapat sajtósát (mellesleg hölgy volt) egy egyetlen idegen nyelven sem beszélő biztonsági őr “úr” szó szerint lerángatja a rajtrácsról, és amikor három, illusztrációs fotóért fel kell mennem fotósmellényt kérvényezni, hogy beengedjenek oda, ahová egyébként NEM KELL a fotósmellény… Nos, olyankor érzem, hogy bármilyen profi sorozat is jöjjön Magyarországra, bármilyen jó legyen is a sajtó és a nézők kiszolgálása, bármilyen klassz versenyeket is fussanak, és legyen akármilyen jó is a magyar pálya, el akarok menekülni innen! Európa egyetlen másik pályáján sem él ez a jelenség, pláne nem ilyen erősen. Mondhatjuk, hogy Hungarikum…
Social Profiles