Fotó: Schneider Erika
Emlékszem egy nagyon régi családi beszélgetésre, az apai nagyszüleimnél röffentünk össze, épp itthon voltak Németországból a nagybátyámék is. Ebéd után nézegettük az akkor frissen készült Forma 1-es képeimet. Ne gondoljatok komoly fotóművészeti alkotásokra, sőt! Nagyjából csak én tudtam, hogy a kettős drótkerítés és az arra kiaggatott műanyag kukazsák mögötti piros valami épp Michael Schumacher Ferrarija. Az, a 2001-es volt életem első autóversenye, ahol élőben is kint voltunk édesapámmal, és lelkesen meséltünk a többieknek mindketten a hungaroringes élményekről, hangokról, szagokról, történésekről. A beszélgetés egy mondata akkor nagyon megmaradt bennem, miszerint a Nürburgring nem Nürnberg mellett van.
A nagybátyámék még a 80-as évek közepén költöztek ki Németországba, és mindössze 25 kilométerre telepedtek le Nürnbergtől. Amikor komolyabban kezdtem el foglalkozni a versenyre-járással, aztán a fotózással, egyre többször mondta mind a nagynénim, mind a nagybácsim, hogy, bármikor, amikor szeretnék, és verseny van (meg amúgy is), menjek ki hozzájuk. Pár barátom tavaly már volt kint a Norisringen, akkor én egyéb elfoglaltságaim miatt nem tartottam velük, de idén kérdés sem volt, hogy, ha más külföldi versenyre nem is jutok el, de a DTM norisringi futamát megnézem magamnak közelről.
Mostanában nem sok jót hallani a Ryanair-ről, de egy dolog miatt hálával tartozunk nekik: direkt járatot üzemeltetnek Budapest és Nürnberg között, és nem is eszeveszett drágák a jegyek. Megbeszéltem a családdal, ők akkor otthon voltak, így nem maradt más hátra, mint megvenni a repjegyet, és június végén felülni a gépre.
Az utazás szerencsére eseménytelenül zajlott, szokásos felhőfotózás, alvásra tett kísérlet, ami minden egyes alkalommal kudarcba fullad, landolás, töketlenkedés a metrójegyekkel estébé, estébé. Úgy beszéltük meg, hogy az unokabátyám kijön értünk a schwabachi vasútállomásra, és onnan autóval megyünk tovább. A többiek már vártak ránk, isteni vacsora, kajálás a kertben, közben mentek a foci VB meccsei, süti, pezsgő, egyéb gyümölcslevek (if you know, what I mean 😀 ), egy szavunk sem lehetett. Késő estig beszélgettünk, majd amikor már kezdett nagyon hűvös lenni, elindultunk aludni.
Tudtuk, hogy péntektől elromlik az idő, és nemhogy hűvös, HIDEG lesz, de arra nem számítottunk, hogy ennyire. Hiába volt június vége, zokni, hosszú farmer, kabát, a szerencsésebbeknek sál lett a legjobb barátja. Ja, és az esernyő. Főleg az esernyő. A vasútállomásra ismét saját bejáratú shuttle-ünk volt, onnan meg csak fel kellett szállnunk az S-Bahn-ra, és 40 perc múlva Nürnbergben a Frankenstadion megállónál leszállni onnan. Ennél kényelmesebben és egyszerűen szerintem még egyik pályára sem utazunk tömegközlekedéssel.
A kihívások sora itt kezdődött. Ugyanis nekem fel kellett vennem az akkreditációmat, a többieknek meg a belépőiket, amiket a környező hotelek egyikében tett le a beépített emberünk. Hiába volt térképem, először jártam ezen a pályán, fogalmam sem volt, mi merre található? Miután a szervezőktől megkérdeztem, melyik konténer az akkreditációs „központ” a huszonöt ugyanolyanból, a biztonsági őr nem akart odaengedni. Némi magyarázkodás és egy kevés adminisztráció után aztán nagy nehezen a nyakamban lógott a pass, és egy rövidke táskavizit után elindultam be a pályára. Normális esetben az első utam a sajtóközpontba szokott vezetni, hisz ott vehetem fel a fotós mellényemet, és tudom lepakolni a cuccaimat, de erre a versenyre nem kaptam mellényt (a túl rövid pálya és a limitált számú fotós pontok miatt csak korlátozott számú mellényt adtak ki), illetve a terület nagysága miatt kilométereket kellett volna gyalogolni a sajtóközpontig (a shuttle buszokat megtalálni, meg azokra várni túlontúl macerás lett volna), így inkább lemondtam erről a mókáról. A cuccaimat a hátizsákban így a minimálisra szorítottam, és inkább egész nap cipeltem őket. Egy ilyen szoros időbeosztásban az embernek egyszerűen nincs ideje A-ból B-be ingázni.
Nagyon furcsa volt belépni a Norisringre, és nem azért, mert egyedül voltam, hanem a történelmi háttere miatt. Bár ezt a területet már Hitler előtt is használták tömegrendezvények, vásárok, kiállítások megrendezésére, mégis mindenkinek azok a képek jutnak eszébe, ahogy a Wehrmacht katonái szigorú csatarendben menetelnek, s a jól ismert karlendítéssel tisztelegnek a kőtribünön (Steintribüne) álló Führer előtt.
Maga a pálya a Steinbribüne körül található, míg a paddock rész, a rajongói terület, a hospitality és a merchandise építmények a Zeppelinfeld-en terülnek el. Még láthatóak a réges-régi, kőből készült tribünök maradványai, amik mára már romosak, és benőtte őket a gaz, de pont ez ad ennek a pályának egy összetéveszthetetlen hangulatot.
A garázsokat hatalmas mobilsátrak alkotják, az embereket is csak mobilkerítések választják el a munkaterületektől. Ezekkel a sátrakkal párhuzamosan következik egy sor kamion, ahol a versenyzők készülnek fel a versenyek előtt, majd ezekkel párhuzamosan jönnek a csapatok vendéglátó-egységei, és a betétfutam (European F3), valamint a partnerek, szponzorok (Hankook, Dekra) hospitality épületei. Aki eddig csak a Hungaroring paddockjában járt: szorozzátok meg a felső paddock területét minimum hárommal, adjátok hozzá az alsó paddock területét, és akkor nagyjából el tudjátok képzelni ennek a területnek a kiterjedését. Helyi érdekesség, hogy egyes session-ök között a pályát megnyitják, és átengedik a tömeget a Steintribüne irányába, illetve onnan vissza. A célegyenes másik végén alagút is található, amit folyamatosan használhatnak a nézők.
Apropó nézők: már pénteken annyian voltak, mint nálunk egy vasárnapi napon. Mondjuk egy WTCC/WTCR vasárnapján. Voltak olyan helyek, ahol szó szerint egymás fenekében és csak lépésben lehetett haladni. Mondták a barátnőim, hogy sokan lesznek, de, hogy ennyire… Ja, és a WC-ért fizetni kellett, 50 Centet. Nekem ez teljes mértékben idegen volt, mert jártam már pár pályán Európa szerte, de soha, sehol nem kellett fizetnem, ha hívott a természet. Értem én, hogy mobil egységek, oda-vissza kell szállítani, fenn kell tartani, takarítani kell, stb., stb., de a belépő árában már igazán benne foglaltathatna ez az összeg. Nekem sajtósként, meg akinek kb. bármilyen plasztikkártya lógott a nyakában, ingyen volt, de ezt akkor is furcsállottam. (Igen, tudom, Palik Laci hatalomátvétele előtt a Hungaroringen is fizetős volt a budi, de én már úgy szocializálódtam, hogy bármikor mehetek ott is, és annyiszor, ahányszor akarok. Kostenlos 🙂 )
Mire a lányok visszaértek a péntek reggeli testmozgásuk után a paddockba, már csepergett az eső, majd, mire elkezdődött az F3-masok szabadedzése dél körül, már szakadt. Mi behúzódtunk a sátrak alá, így közben a garázsokban folyó életet is testközelből tapasztalhattuk meg. Később már elállt, és pár percre a nap is kisütött, jó kis szórtan a felhők közül, hogy melegünk ne legyen, de az arcunk jól égjen le. Kettő körül megejtettem volna a szokásos kis ebédemet a BMW-nél (az idén az ő szakácsuk nyert, míg tavaly az Audié volt a nyerő), de addigra már mindent elpakoltak. Viszont a személyzet előtt le a kalappal, annak ellenére, hogy már hivatalosan nem ebédeltettek, előkerítettek nekem egy adagot a menüből. Vétek lett volna kihagyni a Stroganoff bélszínt, isteni finom volt, és megint feltankoltam az itthon még nem kapható, lila, acai bogyó ízű Red Bullból.
Még a szabadedzés előtt volt a Mercedes hospitality-jében egy média félóra, ahová bementem fotózni, majd a médiás kislányt teljesen kiakasztani. Történt ugyanis, hogy még a GT Masters verseny alatt Ausztriában beszélgettünk Maxi Götz-cel, és említette, hogy jön majd a Norisringre, mert lehet, hogy ő fogja vezetni a Mercedes taxit, de akkor még nem tudta biztosra megmondani. Gondoltam, megkérdezem a sajtós kislányt, merre található Herr Götz, neki biztosan tudnia kell. Amikor feltettem neki a kérdést, hatalmasra kerekedtek a szemei, és, mintha marslakót látott volna, közölte velem, hogy Maxi Götz már két éve nem versenyez a DTM-ben. Kissé megnyugodott, amikor elmeséltem neki a háttértörténetet (főleg úgy, hogy addigra kiderült, Christian Vietoris taxizik majd, és annak ellenére, hogy többször is összefutottunk a paddockban, nem sikerült fejben összeadnom egyet meg egyet – lehet, hogy tényleg marslakó vagyok 🙂 ).
A pénteki első szabadedzést kompletten elmosta az eső, így Juncadella garázsából és annak közvetlen környezetéből néztük végig az edzést. Megvártuk, míg eláll, aztán hazavonatoztunk Schwabachba, ahol várt minket az előző napról maradt gyümölcslé 😀 frissen sült pizza és desszertnek némi mogyorós csoki likőr.
Szombat reggel korán indultunk, hogy kiérjünk a fél 9-kor kezdődő szabadedzésre, és fotózni is tudjunk. Van a boxutca végén egy dombocska, ahonnan akkreditáció nélkül is be lehet látni a boxutcába, mit több, nem egy mellényes kolléga állt körülöttünk, így kezdésnek ezt a pozíciót vettük fel. Az időjárással szerencsénk volt, aznap már nem esett, de a hőmérséklet nem ment 15-16 foknál feljebb. A szórt napfény megint csak arra volt tökéletes, hogy cudar módon leégjen a képem (mert minek a naptej, ugyebár).
Az időmérő és a verseny közben volt egy szusszanásnyi időnk, amikor le tudtunk ülni a fan zone-ban, ahol a színpadon időről időre megjelent egy prominens név az autósport világából. Dél táján a többszörös rali világbajnok, francia Sébastien Ogier, alias Józsi 😀 volt a vendég. Őszinte leszek: vannak hiányosságaim, ami a ralit (WRC) illeti, és nem is nagyon sodort a szél eddig közel hozzám senkit a WRC világából (kivéve természetesen Sébastien Loeb-öt és navigátorát, Daniel Elenát, akiket a WTCC-ben nem is lehetett volna elkerülni), így gondoltam, ha mást nem, készítek pár fotót erről a Józsi gyerekről. A csajokat hátrahagyva elindultam a nagyszínpad felé, ám a rengeteg embertől nemhogy haladni nem lehetett, de egyszerűen azt sem láttam, hogy hová lépek, így nem vettem észre, hogy épp ott kezdődik / ér véget egy kisebb rámpa, és bamm. Azonnal éreztem az éles fájdalmat és több reccsenést is a bal bokámban, szerencsére a fényképezőgépem a kezemben maradt, és nem sérült meg, de én még ültem ott a földön egy darabig, magam alá fordult bokával, kvázi törökülésben. Valahogy elsántikáltam a színpadig, elkészítettem pár képet, aztán vissza a lányokhoz. Iszonyatosan fájt a lábam, de nem mertem levetni a cipőmet, hogy megnézzem, mert megvolt az esélye, hogy úgy megdagad, vissza sem tudom húzni. Fel sem keltem a helyemről egészen a versenyig, pontosabban addig, amíg ki nem nyitott a boxutca, ugyanis a rajtrácsra mindenképpen fel akartam menni fotózni.
Ennyi embert rajrácson utoljára a nürburgringi 24 óráson láttam (na jó, ott ezerszer többen voltak), de itt is alig lehetett mozdulni. Az időérzékedet ilyenkor teljesen elveszted, és fogalmad sincs igazából, hogy mennyi időd lehet még, mire elkezdik leterelni a népet, így mindig kissé pánikhangulatom van, hogy nagyjából mindenhol ott legyek, és fontos pillanatokat örökíthessek meg. Nagyon jól esik, amikor egyes pilóták arcán látod, hogy felismernek, belenéznek a gépbe, esetleg még pózolnak is, Timo Glock például mindig elmosolyodik, ha látja, hogy fotózom. (Mondjuk, a mi közös múltunk már a Forma 1-ben elkezdődött, és megérne egy önálló blogbejegyzést).
Nem mellesleg azért is kellett nagyon nézelődnöm, mert Maxi Götz-cel, amikor a szabadedzés végén találkoztunk, abban maradtunk, hogy a rajtrácson ismét összefutunk, és nem szerettem volna kihagyni a szokásos kis jelenetünket: a kezébe adom a telefonom, ő ártatlanul megkérdezi, mit, és hol kell nyomni, pedig már rég tudja 😀 majd, mint gyakorló insta-sztori gyáros és szakavatott szelfiző, elkészít pár képet rólunk valamelyik gyönyörű versenyautó előtt. A mostani képünk is megérne pár misét, és nem csak azért, mert csodásan festünk rajta (neeem, tényleg, mindketten szépek lettünk), hanem, mert a háttérben Vietoris épp, hogy csak ki nem esik a száján, úgy röhög rajtunk, a pole-t megszerző Edo Mortara arcán meg olyan grimasz terül el, belenézve a kamerába, hogy vonyítva röhögős novellák születhetnének az agyán átsuhanó (feltételezett) gondolatokról.
Miután már csak a sajtó képviselői maradhattak a rajtrácson, és némi levegőhöz jutottunk, feltűnt egy újabb norisringi sajátosság: a rajtot jelző lámpák. A lányok már felhívták rá a figyelmemet, de most tárult csak elém teljes valójában: igen, egy daruról, csörlőn lógatják a célegyenes fölé a lámpát, mint egyszeri horgász a kukacot a tóba. Amikor már a sajtósoknak is el kellett hagyni a rajtrácsot, amennyire a bokám engedte, igyekeztem vissza valamelyik hospitality-be, hogy bekapjak pár falatot ebédre, aztán siettem vissza a dobogóhoz. Mikor ezek a képek elkészültek, siettünk vissza Schwabachba, mert a család meghívott minket egy szombat esti, össznépi vacsorára, és utána meg akartuk nézni a Németország-Svédország meccset is. A vacsora remekül sikerült, nagyon finomakat ettünk, és végül a német csapat is 2:1-re nyert a svédek ellen (azt hagyjuk, hogyan…).
Másnap reggel a lányok egy órával korábban akartak kiérni, mint ahogy én terveztem, így őket a nagybácsim korábban vitte ki a Mercedes shuttle-lel 😀 a vasútállomásra, én nagyjából úgy értem ki a pályára, mint szombaton. Egy másik blogbejegyzésemben már írtam róla, hogy majdnem leszálltam és visszafordultam, mert otthon felejtettem a mécseseket, amiket Kesjár Csabinak szerettem volna kivinni, és a verseny után letenni valahová, de vasárnap sokkal ritkábban járnak a vonatok, és nagyon sok időt vesztettem volna, így hát maradtam.
A napunk hasonlóan zajlott, mint a szombati, a szabadedzés után meglátogattuk az F3-mas paddockot, készítettem pár fotót a verseny előtti készülődésekről, majd DTM időmérő és egy kis szusszanás. A színpadon meglepetésként robbant a hír, hogy Nico Rosberg tiszteletét teszi a fan zone-ban még a verseny előtt, ám végül nem ért oda délre (azt állították, hogy valahol a dugóban ül, és így nem tud eleget tenni a meghívásnak). Ezért előrébb hozták az interjút az első, és egyetlen női Dakar győztessel, Jutta Kleinschmidttel, aki a nők szerepéről beszélt az autósportban, illetve arról a kifejezetten fiatal lányoknak szóló tehetségkutató programról, aminek ő a megálmodója, és fővédnöke.
A vasárnapi rajrácson már sokkal kevesebben voltak, mint a szombatin, ám így is nehéz volt kiszúrni az addigra megjelent Rosberget, hisz mindenki őt rajongta körbe, de végül sikerült elkapnom egy szelfire. A verseny közben ismét ellátogattam az Audihoz ebédelni, ahol Daniel Abt mellé sikerült leülni, majd igyekeztem vissza a díjátadásra.
A lányokkal úgy egyezünk meg, hogy aznap későn megyünk haza, kiélvezve minden percét a hétvégének. Amikor már teljesen meghalt a buli, és elkezdték lebontani az épületeket, felszedni a műfüvet, mi is összeszedtük magunkat, még lesétáltunk a Dutzendteich-hoz, aztán elindultunk a vonat felé. Így, hogy már mindent elbontottak látszott csak igazán, hogy ez valóban egy utcai pálya, és még szerencse, hogy a bejáratok hétfő reggelig le vannak zárva, mert laposra vasalna minket a forgalom az út közepén.
Otthon már várt minket a gőzölgő marhahúsleves májgombóccal, és a nagynénim híres sajttortája. Vacsora után annyira fáradtak voltunk, hogy a napi élménybeszámoló és egy zuhany után azonnal bezuhantunk az ágyba.
Hétfő délelőtt 10 óra körül indult vissza a repülőnk Budapestre. Pontosabban indult volna, ha nem késik a járat kb. egy órát. Pihenni a statisztikákban is rendre megjelenő, vonyító kisgyerek miatt nem lehetett, így, amint hazaértem, azonnal az ágyba vetettem magam. A hideg is megtette a hatását, mert kaparó torokkal és folyó orral tértünk vissza mindhárman. Annak ellenére, hogy jelen pillanatban még nem tudjuk, hogy alakul a DTM sorsa 2019-ben, esélyes, hogy jövőre is ellátogatok a Norisringre. Ahogy a német mondja, maradtak még „be nem fizetett számláink” a pályával.
Schneider Erika
Social Profiles