Teljesen biztos vagyok abban, hogy ezt a szubjektívet nem nekem kellene megírnom… Túl jól ismerem ugyanis a fent említett fiatalembert.
Félix különösen nehéz eset. És éppen abból kifolyólag, hogy ő a napsugár a boxutcában. Elég egy mosoly, és az ember a leggaládabb gaztettet is elnézné neki, már ha lenne ilyen. De nincs. Mert Félix tulajdonképpen egy kedves, szeretni való, angyali teremtés – ha az akar lenni. És ez nagyon komoly dolog! Ugyanis ha éppen bal lábbal kelt fel, vagy nem esett jól neki valami, akkor ennek éppen az ellenkezőjévé válik. Na és a hiszti, amit képes csapni bizonyos piszlicsáré dolgok körül… egyszerűen gyakran egy ötéves kisgyerekre emlékeztet. De valljuk be magunknak, nyíltan vagy sem, mindannyian ilyenek vagyunk.
És a legnagyobb probléma az, hogy tegyen Félix Porteiro bármilyen kapitális baromságot, legyen bármennyire is önző egy adott napon (egy kis önzőséghez pedig igenis mindannyiunknak joga van), szegje meg bármely kötelességét, vagy csak felejtsen el valami olyant, ami másnak fontos, neki nem – nem lehet rá öt percnél tovább haragudni. Hihetetlen jó fegyvere van: élesre állított kisfiús mosoly, nagy, barna bociszemek.
Az ok, amiért idén nem versenyez, csupán annyi, hogy ez a fegyver a szponzorokra és a csapatfőnökökre hatástalan.
Félix Porteiro kimagasló tehetséggel vezet autót bizonyos pályákon, és szinte kimagaslóan nagyokat tud hibázni máshol – de mindig tanul a hibáiból. Ha néha nem izgulna annyira, akkor bizony lehet, hogy egy privát bajnoki címmel több lenne a zsebében. Sajnos azonban ahhoz is kimagasló tehetsége van, hogy hogyan kell elszúrni egy-egy jó kapcsolatot szponzorokkal vagy csapatokkal. Alapvetően nem rossz ember, és nem is akar rosszat soha senkinek. De olyan az élethez való hozzáállása, hogy mindenkit a haverjának tekint. És azt mi is tudjuk, hogy amit a haverommal megtehetek, azt nem biztos, hogy a főnököm jó néven veszi.
Sok autóversenyzővel találkoztam már, jónéhány közülük a fellegekben járt, vagy hihetetlenül naív volt az élet dolgaihoz. De e két dolog tökéletes elegye maga Félix. És ezt a jó értelemben (is) mondom. A racionális, megalapozott, határozott döntések messze elkerülik, azonban – nomen est omen – az egyik legszerencsésebb és legboldogabb kis ember, akivel valaha találkoztam. Mindig azon gondolkodtam, hogy ha képesek lennénk egy kicsit mi is ilyen szabadon élni az életünket, akkor mennyivel kevesebb stressztől kéne szenvednünk. De ehhez az életérzéshez születni kell, és aki nem éli át ezt, nem is fogja megérteni soha a Porteiro típusú emberek életszemléletét. Nem te vagy az életért – az élet van érted!
Számomra nem az első találkozás volt meghatározó élmény, és nem is a győzelmek. Félix akkor autózott be végképp a szívembe, amikor még Alex Zanardi csapattársaként nem próbálkozott meg azzal, hogy az olaszt megelőzze. Talán tudta, talán érezte: Zanardi azon a futamon inkább megy vele együtt a gumifalba, de a győzelmet nem adja – a saját csapattársának sem. És ebben a tüzes, tehetséges fiatal srácban, akinek minden esélye meg lett volna a győzelemre, volt annyi tisztelet az öreg iránt, hogy ne nyúljon hozzá… És én akkor megemeltem a kalapomat…
Amióta Porteiro nincs, rettenetesen hiányzik valami a boxutcából. Az a mosoly. Mert az maga volt a napsugár…
(Börte)
Social Profiles