A búza színe – Bon voyage, Seb!

hátraszaltó„Mais je n’étais pas rassuré. Je me souvenais du renard. On risque de pleurer un peu si l’on s’est laissé apprivoiser…”*

Egyáltalán nem hiányzott az életemből Sébastien Loeb. Semmi bajom sem volt vele, egyszerűen csak végtelenül unalmasnak találtam, hogy agyba-főbe elveri a finneket, akiknek szurkoltam… Számomra ő volt a rali nagy ho ho-ho horgásza, aki „cselt a cselre kiválón sorjáz”, „vígan lépked, akár a tornász” – hiszen az is!, és akinél „van itt csali, s egy-két horog, az eszem pedig jól forog”. De kilenc évig reménytelenül vártam, hogy egyszer talán Hirvonen elkapja.

2009 óta nem engedtem meg magamnak azt a „luxust”, hogy közel kerüljek érzelmileg egy autóversenyzőhöz. Annak ugyanis általában sírás lett a vége, amikor az illető bejelentette a távozását.

Akár hiányzott nekem Sébastien Loeb, akár nem, ő jött 2014 elején, a szokásos győzni akarással, a régi jó Citroënnel. Bár azt mondta, hogy nem vár egyből győzelmet magától, belül azért mást érzett. És miután az Afrikai Roncsderbin (2014, Marrakech) sikerült behúznia a második futamot, lehet, hogy egy kicsit talán el is hitte, hogy sétagalopp lesz ez, a rali folytatása. Csakhogy az egyik legnagyobb rajongója lett a csapattársa, az a José María López, aki ámulattal szemlélte őt minden Argentin Rali alatt, és szemrebbenés nélkül verte rommá minden túraautó versenyen, amin csak megtehette…

A Hungaroring az év harmadik helyszíne volt, Loeb vállára immár mázsás teherként nehezedett a tény, hogy kilencszeres világbajnok létére majdnem minden hibát elkövetett eddig, amit újonc elkövethet, mialatt szintén újonc csapattársa a győzelmeket és dobogós helyezéseket halmozta.

Lett volna vele egy interjúm, de amikor a vasárnapi nap végén megláttam, hogy a Citroën motorhome-ja mögé bújva végtelen féltékenységgel vegyes bánattal bámul a nagy semmibe, nem volt szívem odamenni hozzá. „Csodálatos ember, hatalmas szívvel – mondta róla Daniel Elena –, de nem bírja elviselni, ha megverik.” Márpedig megverték, az ő csapatában, egy ugyanolyan autóval, és a csapat, aminek 9 világbajnoki címet nyert, láthatóan még örül is ennek. (Miért ne örültek volna?) Az érzést ismertem, teljes megértésem az övé volt immár…

De végképp a szívembe a szlovákiai verseny után zártam. Nem azért, mert megnyerte azt, hanem azért, mert tiszta figyelmetlenségből akkora butaságot talált mondani, hogy még ma is nevetek, ha eszembe jut…

Ő úgy meg akarta verni azt az argentin csodagyereket, és annyira kellett neki az a győzelem, mint egy falat kenyér. És annyira meg is akarta mondani a magáét, hogy elfelejtett egy pillantást vetni a köridőkre…

Amúgy is könnyen tudott megnevettetni, bár kétségtelenül az egyik legmorcosabb kis ember volt, akivel valaha találkoztam. Az egésznek a kulcsa csak annyi volt, hogy meg kellett érteni a lelki világát, ami viseltesebb volt egy-egy meg nem nyert futam után, mint Citroënje, amivel gumibálákat sodort a pályára…

Gondoltam, jövőre a Paul Ricardon szólni kéne neki, hogy abban a kanyarban igenis van egy gumibála, mert eddig minden évben elvitte. Sajnos jövőre már nem fogja…

Három dologban csodálatos (azon kívül, hogy 9 évig nem lehetett megverni raliautóban). Az első ezek közül, hogy csodálatos barát. Daniel Elenával (két kör pentaque és három Bacardi után) próbáltam egy interjú csinálni, mérsékelt sikerrel. Éppen annál a résznél tartottunk, hogy mi az, amit legjobban értékel Loeb-ben, amikor Seb a sátor hátulja mögül felbukkanva valamit odakiabált franciául. Egy darabig rázta őket a röhögés, aztán Elena visszafordult hozzám: „Olyan nekem, mintha a testvérem lenne! Folyton hülyéskedünk! Hát láttad te is, most is hogy beszélt velem.” Látni láttam, Danos, csak sajnos nem értettem a poént, mivel franciatudásom a „merci”-re korlátozódik… :)

seb szlov

A második dolog az, ami miatt az én szememben ennek az embernek 10 világbajnoki címe van. Mégpedig azért, mert azt mondtam, hogy ha egyszer találkozok egy autóversenyzővel, aki egy ütközésről elismeri, hogy az ő hibája volt, beismerése többet ér majd, mint bármilyen világbajnoki cím. Nos ez az egy dolog, amit feltétlenül megtanulhatna tőle a mezőny: mindig, mellébeszélés nélkül, őszintén megmondta: „Ez az én hibám volt.”, „Röstellem, de én tehetek róla.”, „Hülye hiba volt, elvittem a gumibálát!”. És ezzel a megértésem mellett a tiszteletemet is kivívta.

De tett még valamit. Én soha az életben olyan emberrel nem találkoztam egyetlen sportpályán sem, aki legalábbis nem részesített volna negatív diszkriminációban női mivoltomra való tekintettel. Sébastien Loeb időnként olyan, mint egy nehezen kezelhető tinédzser gyerek. A tömegből nézve néha az az érzésed támad, hogy elkelne neki egy illemtankönyv vagy egy sebberúgás legalább. És láttam már olyat, hogy ő „most nem ért rá” férfi kollégának. De amilyen rendesen, kedvesen, előzékenyen (a női sajtósokat is figyelembe véve a Citroënnél, mondhatjuk még hogy szófogadóan) bánik a nőkkel, egyből úgy éreztem magam mellette, mintha 60 évvel korábban lennénk valahol…

seb dob

Beszélnem kellett vele. Két narancslét kért a pultnál, megkérdeztem, hogy lenne számomra két perce. Megkapta a narancsleveit és követett egy padig.

– Le szeretnél ülni? – kérdezte.

– Ha nem nagyon muszáj, nem beszélgetek állva.

Leültünk. Előadtam röviden a kis mondandómat. Mintha még örült is volna neki, de azt mondta, hogy ehhez sajtósra van szüksége.

– Az imént itt volt az egyikük – körülnézett. – Hová lett?

– Kiment telefonálni – mondom.

– Várj meg itt, rögtön jövök, elmegyek érte.

Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy ha ő most kimegy azon az ajtón, akkor nekem megint nem lesz előszavam ehhez a könyvhöz, mert nemhogy sajtóssal, de anélkül sem jön vissza. Tévedtem. Ott álltak meg mellettem Seb – ki tudja kinek indult el a két pohár narancslével, de még mindig ott tartogatta a kezében. :) – elmondta a sajtósnak, hogy én vagyok az, aki mit akarok, hogy legyen szíves ebben a szolgálatomra lenni, ő meg a végén átnézi, hogy minden rendben van-e. Közben illedelmesen, zavartan mosolyogtam, mert franciául beszéltek. Rám nézett:

– Ez így megfelel? – kérdezte.

Tovább mosolyogtam, majd hozzátettem:

– Nem beszélek franciául.

Elmagyarázták. Seb elrohant a két narancslevével, a sajtós meg adott nekem egy e-mail címet, amin azóta is ignorálja minden e-mailemet. Ez már végképp nem Loeb hibája… De én akkor rájöttem, hogy szeretem ezt az embert, mert nem az első eset volt, hogy nőkkel ilyen türelmesen bánt. Láttam, hallottam vagy tapasztaltam…

Hiányzott neki Elena. Szerintem a győzelemnél is jobban. Danielnek fantasztikus humora van és képes lazán venni a dolgokat. Ugyanakkor tökéletes kiegészítője Loebnek. Ők ketten egy ember, egyre jár az agyuk, még abban is kiválóan passzolnak egymás mellé az autóban, hogy mindketten balkezesek.

Utóbbit mintha maga a Citroën felejtette volna el azon a verőfényes vasárnapon a Paul Ricardon!! Sébastien állva adott autogramot egy egész tömegnek. Nem azért, mert ülve nem bírta, hanem azért, mert vagy 2 évtized versenyzés után annyira figyelmetlenek voltak a Citroënnél, hogy Ma Qing Hua jobb oldalára ültették egy kicsi asztalhoz. Mivel azonban a kínai nem balkezes, így sehogyan sem működött a dolog. Talán furcsállotta Seb a dolgot, talán nem, de felállt végül, nem is szólt senkinek, de a teljes autogramosztást lenyomta állva!

 seb aut

Furcsa kis ember. Van egy saját csapata a mezőnyben, s ő mégis elmegy. Megdöbbent azon, hogy a Citroën éppen vele kezdi a leépítést… Már meg sem beszélték? Vajon mi romlott el? Talán semmi. Talán csak kell neki valami poros, zárós, csúszós. Valami, ahol Elena ott ül mellette és beszél hozzá. Elmennek a Dakarra, jó móka lesz! Együtt lehet az árokba borulni adott esetben, együtt lehet röhögni is rajta, ha már megtörtént. És együtt kell rémesen korán kelni, amit Seb mindig is utált, de Daniel ezt sem bánja…

Egyáltalán nem hiányzott az életemhez Sébastien Loeb, amikor ide jött… De most már egész életemben hiányozni fog! Nyertünk-e valamit az egésszel? Nagyon is sokat! És nem csak a búza színe miatt! Ki fog ezek után megsértődni, ha nem lehet a dobogó tetején? Ki lesz, aki nem indul reggelente kávé nélkül? Ki lesz, aki megmondja, ha az ő hibája volt, aki mindenhonnan elkésik, aki kesztyűt ad kölcsön Coronelnek, aki megmutatja nekünk, hogyan kell hátraszaltót ugrani vagy, aki kézifékkel veszi a visszafordítót Makaóban? Többé már senki…

*„Eszembe jutott a róka. Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele.”

Bon voyage, Seb!

Szöveg és fotó: Magyar Szilvia

Comments

comments